Kritika címkével jelölt bejegyzések

Tóth Krisztina

Alkalomadtán

Tóth Krisztina: Vonalkód

Vagyon nekem egy nagy hiányosságom, olvasó emberként, hogy nehezen veszem rá magam a kortárs magyar irodalom olvasására. Igazából meg nem tudnám mondani, hogy miért, megmaradtam Esterházynál, néha Vámos, de ők meg már olyan régóta vannak a pályán, hogy bár kortársak mégis inkább olyan nagy öregek státuszban vannak nálam.

Szóval nagy marhaság, de valahogy annyi rossz élményem volt, hogy kerülöm a kortárs magyar írókat. Ellentétben szülőatyámmal, aki éppen a múlt hétvégén mondta, hogy olvasott egy nagyon jó könyvet, Vonalkód a címe és a Tóth Kriszta írta, akit ő nagyon szeret. Majd alkalomadtán olvassam el, mondta, ahogy ő már csak szokta, én meg belül rándultam egyet, jaj ne egy kortárs. De, gyakorló fiúként mondtam, jó így lesz. Alkalomadtán. No, erre jött a nemezis, kedden kifogytam a türelmemből munka közben és ilyenkor hangoskönyvek után nyúlok, sajna mindent végighallgattam már és a Pendragon legenda is megvolt már kétszer az elmúlt két hónapban és bár azt bármennyiszer most másra vágytam. Szóval irány az internet, a fórum, ahonnét beszerzem a hallgatnivalót. Első oldal, első link: Tóth Krisztina. Vonalkód. Na jó, mondom, alkalomadtán.

Trónok harca

Pannival szoktunk egymásnak könyveket ajánlani és kölcsönadni. Egy ideje már nyüstölt, hogy olvassam el a Trónok Harcát, mert tetszene nekem. Őszintén megmondom, hogy nehezen vettem rá magamat, új fantasy univerzum, nem sokat tudhat, gondoltam, mint valami nagy öreg.

Én szeretem a fantasyt, és jó sok ilyen témájú könyvön rágtam már át magamat. A Trónok Harcának a borítóján az áll, hogy Tolkien óta a legjobb fantasy mű. Ez igen ellenszenves volt, bár tudom, hogy nálunk is egyre jobban meghonosodik a borítóra rakjuk a kritikusok mondatait amerikai trendje. Számomra Tolkien sosem lesz fantasy. Mese, egy igazi világ, ilyesmi, de nem fantasy. Jobb ő annál, mondhatni, hogy a műfaj első és egyetlen mestere, a többiek csak epigonok, abból is egyre gyatrábbak.

Számomra a Trónok Harca se közelítette ezt meg. De egy fantasynek jó volt.

Jeeves majd megoldja

A régi szép idők után: Jeeves majd megoldja

Imádom Wodehouset, ezt már többször leírtam itt is, meg más publikációs platformokon is. Szeretem, hogy sorozatokat ír, a Jeeves kifejezetten kiemelkedő köztük. Sose felejtem el, amikor először találkoztam vele. A nagynéném könyvespolcán találtam, amikor náluk töltöttem a szilveszter utáni iskolaszünetet.

Mint az összes Wodehouse könyv, a Jeevesek is a boldog aranykorban játszódnak, szereplőik gondtalan aranyifjak és művészek, okés, általában nincs pénzük, de azért remekül élnek. A legnagyobb gondjuk, hogy időben kipumpoljanak némi kápét valakiből és elvegyék az aktuális nőjüket. No, ebben a Jeevesben már a második világháború után járunk és az aranyifjak életének befellegzett.

Szomorkás.

Keith Richards – Élet

Vááá! Keith Richards könyvéről kritikát írni nem kis feladat.

Van, ugye egyrészt a könyv meg a van a faszi. Két tök külön dolog.

Itt van Keith, aki írt egy könyvet az életéről, pedig még jócskán aktív zenész, nem vonult vissza, a könyv megjelenése óta is van új Rolling Stones lemez, sőt film, sőt 4 lemezes DVD, sőt azt is nyilatkozta, hogy formában vannak és jön a következő lemez. Szóval egy – hálisten – nem lezárt sztori és ez egyben a könyv baja is. Kurva jó, megy megy, érdekes, megtudsz egy csomó olyan dolgot, amiről addig fogalmad sem volt, a Rolling Stones sztoriból is kapsz egy durva adagot és a könyv vége meg tök befejezetlen. Nem véletlen, életrajzi regényt inkább a visszavonult emberek szoktak írni.