"A szavak néha semmit nem jelentenek" - Európa Kiadó
Tegnap a Facebookon találkoztam ezzel a mini képregénnyel, ami a felhasználók és programírók előítéleteit mutatja be. Pont azért jó, mert hozza a megszokott közhelyeket, két kockában, és mindkét kockának igaza van.
Kockák. Kockák mindenhol.
Tegnap este kimentünk a ZP megmentéséért demonstrálók közé. Volt ott a ZP szerint vagy 35000 ember, a mai újságcikkek szerint „párezer”, a nagyvonalúbbak tízezernél többről beszélnek. Én nem tudom, ennyiig nem igen tudok elszámolni, főleg, hogy az emberek nem maradtak nyugton, hanem állandóan mozogtak, de szerintem egyszerűen kurva sokan voltunk.
Pannival szoktunk egymásnak könyveket ajánlani és kölcsönadni. Egy ideje már nyüstölt, hogy olvassam el a Trónok Harcát, mert tetszene nekem. Őszintén megmondom, hogy nehezen vettem rá magamat, új fantasy univerzum, nem sokat tudhat, gondoltam, mint valami nagy öreg.
Én szeretem a fantasyt, és jó sok ilyen témájú könyvön rágtam már át magamat. A Trónok Harcának a borítóján az áll, hogy Tolkien óta a legjobb fantasy mű. Ez igen ellenszenves volt, bár tudom, hogy nálunk is egyre jobban meghonosodik a borítóra rakjuk a kritikusok mondatait amerikai trendje. Számomra Tolkien sosem lesz fantasy. Mese, egy igazi világ, ilyesmi, de nem fantasy. Jobb ő annál, mondhatni, hogy a műfaj első és egyetlen mestere, a többiek csak epigonok, abból is egyre gyatrábbak.
Számomra a Trónok Harca se közelítette ezt meg. De egy fantasynek jó volt.
Okos dolog volt a Googletől, hogy kijött a Plusszal, mikor az még jószerivel félkész sem volt?
A Facebook azóta gyakorlatilag minden új ötletüket lenyúlta, mégis a Plus még mindig kevesebb, mint a Facebook.
És még mindig csak béta.
Az elmúlt nyár számomra egyik legnagyobb eseménye az index.hu körüli hercehurca volt. Folyamatosan tűnnek el az újságírók, akiket megszokott és szeretett az ember, jönnek a pletykák, hogy beleszól a politika a címlapba, aztán felmond Tóta W., majd az állandó főszerkesztő, Uj Péter is.
Őszintén mondom, hogy azt hittem, ilyen nincs.
A Facebookon az ismerőseim elég hosszan vitatkoztak egy origos cikkről, elég parttalanul, dehát politikai, főleg anyagi vonatkozású dolgokban ritkán közelednek az álláspontok.
A téma, ugye, a felsőoktatási törvény új verziója, mióta eszemet tudom ez már kb. a tizmilliomodik, olyan ország ez, ahol véleménye mindenkinek van, kedve a megvalósításhoz úgy tűnik annál kevésbé. Pedig nem lenne baj komolyan szembenézni a közoktatási problémákkal (is), mert nagyok és hosszú távra hatnak. Az ismerőseim felháborodása számomra egy csomó esetben érthetetlen. Elmondom az én véleményemet is. Egynek jó.
Az elmúlt hetekben egy nagyon undorító problémám volt, az irodai gépemen a görgetésnél az egér össze-vissza ugrált. Aztán lassan jött egy új tünet, a Chrome állatira lelassult. Hosszú másodperceket, néha perceket kellett várni rá. Lassan már azon töprengtem, hogy visszatérek Firefoxra, de hál’isten megtaláltam a problémát.
A Windows 7 cseszte el.
Megoldás a bejegyzésben!
Imádom Wodehouset, ezt már többször leírtam itt is, meg más publikációs platformokon is. Szeretem, hogy sorozatokat ír, a Jeeves kifejezetten kiemelkedő köztük. Sose felejtem el, amikor először találkoztam vele. A nagynéném könyvespolcán találtam, amikor náluk töltöttem a szilveszter utáni iskolaszünetet.
Mint az összes Wodehouse könyv, a Jeevesek is a boldog aranykorban játszódnak, szereplőik gondtalan aranyifjak és művészek, okés, általában nincs pénzük, de azért remekül élnek. A legnagyobb gondjuk, hogy időben kipumpoljanak némi kápét valakiből és elvegyék az aktuális nőjüket. No, ebben a Jeevesben már a második világháború után járunk és az aranyifjak életének befellegzett.
Szomorkás.
Összeszedtem pár olyan dolgot, amik egyszerűvé teszik a Google+ használatát. egy részüket talán ismered, de biztos találsz olyat, ami újdonság!
Újabb hangoskönyvön vagyok túl, pontosabban még a múlt héten fejeztem be, csak nagyon sok meló volt és nem igazán maradt időm megírni azt a pár gondolatot, ami eszembe jutott erről a könyvről.
Henry Schliemann a főszereplője ennek a könyvnek, de annyira a felesége bőrébe bújva, hogy inkább tűnik elbeszélésnek, visszaemlékezésnek. Henry Schliemannról az első emlékem az, hogy az általánosban Anyu, aki a történelem tanárom is volt, egy nagyon kalandos életrajzot mesél róla. No ez a könyv kicsit kiábrándítólag hatott, mert feltárta Henry Schliemann sötét oldalát is, minden nagyszerűsége mellett.