Ez egy magányos biznisz

Alapvetően szeretem, hogy amit csinálok a munkámban azt magam csinálom. Szeretem, hogy meg kell fejtenem a technikát, hogy képzem magam folyamatosan és örülök, amikor sikerül valami úgy, ahogy azt szerettem volna. Nincs határtalanabb boldogság annál, mint mikor a magad erejéből tanulsz meg valamit. Ha elmagyarázzák, akkor az olyan becsomagolt előre emésztett szar, de ha te magad jössz rá az az eufória maga. (Lehet ezért nem ment nekem ez az iskolásdi.)

Ez kurva jól hangzik. Rájössz, kész van, örülsz és fordulnál oda a társhoz, hogy ezt nézzed, baszki! Látod, ezt én. De tényleg és tök magamtól. És akkor az azt mondaná, hogy hú, haver! ez király és hogy csináltad. És én elmondanám, hogy figyelj úgy kell, hogy ide rakod azt a pixelt, oda baszol egy objektumot meg ilyenek.

De nem, mert egyedül vagy. És ilyenkor szomorú egyedül lenni. Megy bele a pocsékba az eufória fele, legalább.

De ez van mindenhol, ahol dolgozni szoktam. A munkahelyemen, otthon, ott legalább meg tudom Zsófinak mutatni, aki azt mondja igen ez szép, de nem túl fehér? Vagy egyszerűen azt mondja, hogy örül, hogy örülök és ügyes vagyok, de ő ezt nem érti ennél többet nem tud velem örülni. Megértem, nem benne van a hiba.

Tegnap az egyik munkám megbeszélésén az erkélyen üldögéltem a megrendelővel, egyszerűsítsük így a dolgot, és beszélgettünk a honlapról, és azt mondta, hogy neki tetszik és ez kurva jól esett, ez is egyfajta öröm ilyenkor, de ez sem ugyanaz. A kollegiális örömködés, na az piszkosul hiányzik néha. Most is.

Ezért írtam ide inkább örülés helyett.