A Sárkányhajó – Robert Low

A Felesküdöttek-Sagaból én eddig négy kötetet olvastam el, bár Robert Low az ötödiknél tart, de magyarul az utolsó még nem jelent meg. A négyből, ahogy azt már írtam a harmadik volt a legjobb, A Fehér Holló, míg a második, az Ordas Tenger inkább valami átvezető-töltelék mű volt. A Sárkányhajó olyasmire sikeredett, mint az első regény, a Bálnák útja, főleg, hogy hasonlóan ahhoz a könyv vége egy komoly fordulópontot hoz a főszereplő, Medveölő Orm életében.

A harmadik regényben a konfliktus forrása a viking horda és vezetőjük, Orm között feszült: a katonák háborúzni és kalandozni akartak, a vezér meg letelepedett életre vágyott. A harmadik könyv már elkezdte terelni Ormot a belátható, sorsszerű bukás irányába, a Sárkányhajó lezárja ezt a szálat is, a könyv végére Orm hiába kapálózik számára elveszik a letelepedett és nyugodt élet lehetősége. Ebben a feszültségeben, a folyamatos vitában nagyon jól nő fel Fin karaktere Ormé mellé, egyértelmű a rivalizálás, a kényszerű rivalizálás.

Történetileg viszont a harmadik könyvből már ismerősen sorjáznak a fordulatok, elvesztünk egy újabb kulcs szereplőt, közvetlen a regény elején. Szegény Botolf hiába élt túl mindent, Attila kincsét, a Szentföldet, ő az áldozata Orm letelepedés vágyának: a család egy kalandort gyengévé tesz.

A Sárkányhajó – depressziós utazás kelet Európában

De nem csak embert és barátot vesztenek el, hanem földet, nyugodt életet és a gazdagságuk alapját: a hajójukat is. A Fjordszarvas ki tudja hányadik verziója a görögtűz áldozatává válik. Orm nevelt fiát elrabolják, kénytelenek megvédeni a királynőjüket és az éppen újszülött trónörököst is. A negyedik regény elején annyira rossz lapokat oszt az író a hőseinek, hogy ennél nyomasztóbb darabja még nem volt a regényfolyamnak. Ez a depressziós hangulat kíséri végig az egész történetet, eső, tavaszi áradás, pestis, kutyagolás és harc az ellenséges törzsekkel, a járvánnyal. Ellentétben az előző könyvekkel itt még viszonylagos happy end sincs, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy az alap szereplők túlélik az újabb kalandot.

A harmadik kötetben megismert Varjúcsont, a jövendő király mozgatja a háttérből a szálakat, és az ötödik kötet az ő nevét viseli, szóval találkozunk még ezzel a meglehetősen gyenge, de rendkívül okos szereplővel. Hogy mennyire hasonló Ormhoz, arról már a fehér holló kapcsán elmélkedtem, ebben a kötetben ez csak erősödik.

Érdeklődve igyekeztem kibogozni merre járhatnak a folyó mentén dél felé haladó vikingek, de egyszerűen nem ismertem rá a helyekre, a térkép szerint pedig egy részüknél már jártam is. Hasonlóan a szentföldi kalandhoz Low itt se tudta olyan jól visszaadni a környezetet, elég elnagyoltnak éreztem sokszor a tájat, a törzseket. Érdekes volt a magyarok leírása, ha nem is túl hízelgő, de azt hiszem ezt nem vehetjük zokon, a 900-as évek végi őseinkkel nem szívesen üzletelnék, főleg erősen kiszolgáltatott helyzetben nem.

A teljesen depresszív történetre ügyesen döngöl rá még pár lapáttal a befejezés, a tragikus és kilátástalan lezárás. Nagyon sajnálom, hogy nincs még lefordítva az ötödik regény, ez a sztori így félbevágott, sajgó űrt hagy maga után. Remélem egy frappáns és méltó befejezést kap majd az ötödik résszel a kalandregény sorozat.