Metró 4 – az első órák

Abban állapodtunk meg Balázzsal, hogy végigmegyünk a Keletiig a metróval, aztán lassan visszacsorgunk, állomásról állomásra fedezzük fel az új vonalat. Én eredetileg nem gondoltam ekkora útra, de addigra megjött a kedvem és újdonsült társamtól sem akartam megválni.

Már hétfőn tudtam, hogy pénteken elindul a hányatott sorsú 4-es metró. Kicsit hihetetlennek tűnt, hisz az én generációm azon nőtt fel, hogy lesz, megtervezték, leállították, épül, tiltakoznak ellene, egy volt biztos: el nem készül. Még pár hete is azt írtam a VMC Magazinban, hogy nem fogják tudni elindítani márciusban és tessék, itt van.

Szóval volt egy személyes késztetésem, de volt egy munka célú érdeklődésem is, a VMC Magazinnak fotókat készíteni. Nem tudtam száz százalékig, hogy milyen lesz a fogadtatása az ügynek a cégnél, de áldását adta rá mindenki. Én gyalogló vagyok, minden nap elsétálok a munkahelyemre, ami azt jelenti, hogy a XI. kerület belvárosán sietek végig. Az elmúlt hónapokban állandóan megálltam és nézegettem az épülő felszíni pavilonokat, a táblákat. Sokszor megpróbáltam elképzelni mi lehet a ronda, préselt fa barikádok mögött. A héten a pénteki nap tudatában még élesebben figyeltem. Így kaptam el olyan momentumokat, ahogy tegnap a BKK munkatársai lóhalálában töltik fel plakátokkal az utastájékoztató oszlopokat.

Ma reggel pont ez az oszlop volt az első, ami munkába menet emlékeztetett: ma fotózni megyünk! Így előkapartam a fényképezőgépet a hátizsákból és megpróbáltam lekapni, ahogy a járókelők nézegetik az új táblákat, pechemre mire összeállítottam a kamerát a témám nekiindult, hogy elkapja a villamosát, de a kép így is az egyik kedvencem lett.

Az új utastájékoztató tábla a Móricz Zsigmond körtéren.

Délelőtt nagyon kellett sietnem a munkámmal, hogy időben elkészüljek és el tudjak rohanni fényképezni. Megvolt a késztetés, így sikerült végeznem. Reggel már Zsolt jelezte, hogy talált magának munkát, egyedül megyek, így megpróbáltam telefonon elérni Tóth Gábort, hátha megy forgatni a Vasútmodell TV-nek. Sajnos ő se ért rá, így a gyönyörű tavaszi napsütésben egymagam indultam útnak.

Sajnáltam a dolgot, egy társra vágytam, akivel megoszthatom az izgalmamat és örömömet. Ahogy kiértem a villamosig és előkapartam a farmerdzsekim zsebéből az utolsó buszjegyemet gondoltam készítek egy videót meg pár képet a villamosokról. Épp csak nekiláttam, mikor egy hosszú hajú fiatalember torpant meg, hogy ne sétáljon keresztül az objektív előtt. Eludvariaskodtunk kicsit, majd fene tudja már hogyan, de beszélgetésbe torkollott a dolog. A villamoson kiderült, hogy egy a célunk, és bár a bemutatkozás elmaradt, de onnantól együtt maradtunk. Balázs megértő és figyelmes társam volt a következő órákban, hagyott fotózni, megosztotta velem tudását a metróról, a felszíni épületekről. Pluszban vidám volt, nem tolakodó de állandó humorral fűszerezte a mondandóját. Mivel nem volt köztünk semmiféle megállapodás ki mit akar, ezért kérdések formájában döntöttünk a programról, de előre szaladtam.

A kelenföldi csomóponthoz érve Balázs irányításával hamar megleltük a földalatti bejáratát. Jó sok ember zsúfolódott össze, bár én többet vártam, és minimum egy főpolgármestert, ha már miniszterelnököt nem is, de csak pár rendőr képviselte az államot. Az átadás megtörténhetett már korábban, mert csak a fénytechnikát összepakoló teherautót láttuk belőle. Balázs szerint ez a közel száz ember is jó nagy tömeget jelzett, hisz nem mindenki itt száll majd fel. Amiben igazat kellett adnom neki.

Várnak az emberek a déli harangszóra: akkor indul hivatalosan a metró

A tévé munkatársai a többi sajtóssal egyetemben kaptak jó tíz perc előnyt.

És akkor az emberek megindultak.

Balázzsal megvártuk míg az első, tömöttebb embertömeg lehömpölyög az aluljáróba, majd komótosan utánuk sétáltunk. A Kelenföld vasútállomás peronjaihoz közvetlen feljárók, az alagút túlfele, a vágányokon túl az őrmezei autóbusz-állomásra nyílik. Engem az utóbbi kevésbé izgatott, de Balázs kedvéért szívesen átsétáltam oda is. Kicsit körbejártuk, megnéztük a másnapi átadás előtt borzasztóan káromkodva, sietve dolgozó villanyszerelőket, majd remélve, hogy a tömeg nagyja felszívódott visszabújtunk a föld alá.

Az állomás szép, modern, de különösebben nem izgalmas épület. Mondom ezt a többi állomás után, de ott és akkor úgy éreztem egy másik országban vagyok. Ez itt nem Budapest, hanem valami német nagyváros. Az illúziót tovább erősítette a BKK szép, csillogó információs pontja. A dizájnját végigvitték a vonal állomásain.

BKK információ

Az első pár napon a metró ingyenes. Sokan ki is próbálták.

Kelenföld állomás. Mire odaértünk már be is futott az első szerelvény ellenirányból.

Az első úton nem ültünk le, tátott szájjal lestük végig az állomásokat. Le voltunk nyűgözve, elismerő mondatokat mormogtunk egymásnak.

Elég bő lére eresztettem a beszámolómat eddig, kicsit visszaveszek. Elmesélem kalandjaink folytatását, majd jöjjenek a fotók.

Szóval Balázzsal a Keletiben megnéztük a 2-es metró csatlakozását, a felújított Baross teret, és mivel már fél egy után jártunk, és megkondult gyomrunk néma déli harangszava, ezért a pályaudvar alatti gyanús külsejű bakter bisztróban bedobtunk egy szendvicset meg valami üdítőt. Mélán majszoltunk, majd felfrissülve ugrottunk neki az expedíciónknak újra.

A Keleti alatti állomás már feledtette a Kelenföldi élményt, de nem sejtettük még a jövőt. Mindenesetre hamar feltűnt, hogy metróban én életem 34 éve alatt nem láttam még kerekesszékes utast, a négyes, a zöld metró, pedig teljesen akadálymentesített így sokan jöttek el és láthatóan örültek, hogy ez a metró tényleg mindenkié. Másrészt az egy főre jutó fényképezőgépek száma kiugróan magas volt. Kis túlzással, de mindenki fotózott, videózott. A metrót, az állomásokat, egymást. Kedvesen béna beállások a metró kocsik elé, lányok okostelefonokkal az állomások melletti szökőkutaknál. Csókolózó párok kinyújtott karú szelfikkel. Igen volt valami hollywoodi happy-end hangulata.

Egyik kedvenc képem, amikor egy csapat fiatal a Gellért tér rozsdás falait tapogatja, míg egy műkedvelő fotós egy méterről fényképezi őket. Valahogy eltűntek a gátlások a kamerákkal kapcsolatban. Nagy élmény volt.

Leírni, elmesélni úgy sem lehet mindent, érdemes végigutazni, ahogy mi is tettük Balázzsal. Kiemelném mi tetszett nekem. A legjobban a Rákóczi tér állomás sikerült. A napfényt levezető üvegcsövekkel, azzal az irtózatos mélységgel, amibe a mozgólépcsők beleontják az embereket, a mindenhonnét látszó peronok, az egykori uradalmak betonba öntött neveivel.

A Kálvin tér különleges mozaikja, ami előtt perceket töltöttünk el, azt találgatva, hogy ez most írás-e vagy nem?

A Fővám tér és Gellért tér állomásai ahol nincsenek párhuzamos falak, a tető kusza gerendázata közt ereszkedsz le, miközben a neonok is a felettük levő gerendákat imitálják. A földbarna falak a Duna pesti oldalán, amik rozsdás vasként jelentkeznek Budán. Ahogy Balázs megjegyezte, a Gellért tér a vízről szól, a sejtelmes mozaik, a rozsdás fal és az egészen a korona a felszíni lépcsősorra ráömlő szökőkút, a halacskás domborművekkel.

A Fehérvári út jellegtelensége mellett a Móricz harsány színei, a különleges formájú beton padok kiemelkedően jók voltak.

A Bikás parkra nagyon kíváncsiak voltunk. Nem csalódtunk, egész különleges hangulatú a valódi napfény egy metróállomáson. Kicsit körbejártuk a Bálnára emlékeztető épületet, lefotóztuk a nézelődőket, majd utunk utolsó szakaszát hallgatagon tettük meg, vissza Kelenföldig.

Itt elbúcsúztunk, elsütve az „Uram, egy élmény” volt elcsépelt szövegét, majd visszabaktattam az irodába. Lehet, hogy elsépelt, de tényleg egy élmény volt, és ha majd 30 év múlva ezen a vonalon utazom, akkor is ez az első élmény fog eszembe jutni, egy szép tavaszi nap. Jó, hogy elkészült végre a négyes metró. Lehet, hogy drága volt, hogy évtizedekbe telt, de megérte.