Wallander

A Wallander nagyon érdekes darabja a kortárs sorozatoknak, mert egyáltalán nem kíván hasonlítani rájuk semmiben. Ugyan évadokról beszélünk ez esetben is, de az évadokat két évente forgatják, minden évadban csak három epizód van, igaz, azok egyenként másfél órásak. A Wallander inkább szerencsés átmenet egy krimi-mozi és a Columbo között. A Wikipédia és az IMDB segítségével megtudtam, hogy ezekből a svéd krimikből (Henning Mankell, Ingmar Bergman veje a szerző) már több sorozat készült, de úgy tűnik az angol segítség és főleg Kenneth Branagh játéka kellett az áttöréshez.

Nem igazán friss az élmény már, jó három hete, hogy végignéztük az eddigi kilenc epizódot, sajnos azóta nem igazán volt időm erre a blogra, de így talán kicsit jobban leülepedett az élmény. A Wallander jó krimi sorozat, nem az az idegbeteg típus. Az előbb említett Columbonál azért több benne az „akció”, de itt is inkább a nyomozó-főszereplő agya a problémamegoldás eszköze, mint a pisztolyok. Ellentétben Perter Falk nyomozójával a Branagh alakította Wallander teljesen zilált családi háttérrel bír, a hátország hiánya, a munkának-élés a legszterotípebb momentuma a történetnek. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a mozivásznon flangáló nyomozó figurákat, akik nem sokallnak be a munkamániától, teszik tönkre a magánéletüket. Egyszer megérne egy misét, hogy ez a való életben vajon hogy van.

Kenneth Branagh

Soha nem gondoltam volna, hogy Branagh jó alany lenne egy gyilkossági nyomozó megszemélyesítésére, de tökéletes. Elsőre nagyon megdöbbentő volt, hogy mennyire megemberesedett. Nekem ő mindig a Sok hűhó semmiért Benedekje lesz, fiatalon, vidáman. Durva, hogy idén 20 éves az a film, én még frissiben láttam moziban. Bassza meg, megöregszem, na. Egy vigasztalhatna, az utóbbi Branaghre hatványozottan igaz, de ettől nekem nem lesz jobb.

Kurt Wallander

Szóval amellett, hogy Kurt Wallander egy nagyon jó nyomozó mire mi megismerjük épp szétment a házassága. A lánya tartja vele a kapcsolatot, és bár egyértelmű, hogy a magába zuhant apjának van nagyobb szüksége rá mégis csak a lány tesz meg mindent a viszonyuk fennmaradásáért, míg meg nem unja Kurt tehetetlenségét. A családi szálak nagyon erősek ebben a sorozatban, az előbb említett mellett ott van Kurt saját apjával való viszonya, ami egészen megdöbbentően sablonos apa-fiú állapot: mindkettő a másikat tartja hülyének, de hogy igazából miért az nem is derül ki, de talán már ők se tudják. Kurt és a lánya, Linda (Jeany Spark) kapcsolatának is a végső kaput pont az öreg Wallander halála teszi be.

De a családi szálak a nyomozó lelkén kívül újra és újra átszövik a bűnügyeit is. ismerőseivel, családi barátokkal, vagy épp a lányával történnek meg a bajok, sokszor személyessé válik a megoldandó bűnügy.

Csak a Kurt

A másik gyenge pontja a sorozatnak, a sablonosan munkamániás nyomozó figuráján kívül, hogy úgy tűnik Kurtön kívül senki nem képes ok-okozati következtetések levonására az ystadi rendőrségen. Nem annyira bonyolult bűnügyek, a legtöbbnél már a felénél sejthető a kimenetel, de valahogy Wallanderen kívül mintha mindenki teljesen süsü lenne. És aztán még deus ex machinaként ott van a szerencse is, ami sokszor a nyomozó kezére játszik.

A többi rendőr – bár gyakorlatilag állandó szereplők – teljesen marginálisak színészileg és a történet szempontjából is. Talán kivétel a Magnus nevű kolléga (Tom Hiddleston), de ő is inkább csak ambivalens, mert nem tudod eldönteni, hogy Kurt figurája agyonnyomja vagy csak szimplán egy pöcs.

Kenneth Branagh: Kurt Wallander és Tom Hiddleston: Martinsson szerepében.

Hangzavar

Szinkronosan néztük, így fogalmam nincs az eredeti verzióban is annyira zavaró volt-e a hangerő ingadozás, de az biztos, hogy a magyar hangnál állandóan a távirányítóért kellett nyúlkálni. Branagh az esetek jó részében kifejezetten halk, maga elé motyogó szövegei érthetetlenek voltak, míg a környezet, sokszor a többi szereplő is hangos volt.

A lassúsága és a kiszámíthatósága ellenére valamiért jó ez a sorozat. Talán csak jó nézni a tépelődő főszereplőt, a svéd vidék kopárságát, azt a különös miliőt, ami annyira hideg, annyira puritán hogy én biztos nem bírnám jól érezni magam benne. A készítők mégis nagyon otthonosan lakják be ezt a közeget, hogy mennyire nem is működik az egész máshol, az a Rigában játszódó epizódból tűnik ki, ami egyértelműen a sorozat mélypontja. Ha már így alakult, akkor szerintem a második epizód, a Tűzfal című tetszett a legjobban. Valahogy ott sikerült a legjobban megtalálni az egyensúlyt a sorozat alkotóelemei között.

Idén jön még három rész, aztán befejezik ezt a sagat. Én örülök, hogy láttam és meg fogom nézni a befejező darabokat is. Egyszer.