Bolha a fülbe – Nemzeti Színház

Ahhoz képest, hogy mennyit szeretnénk keveset járunk színházba Zsófival. Ennek az elmúlt két évben nyilvánvaló oka van: Cili. Hosszan nem hagytuk a nagyszülőkre, most, hogy már lehet a színház kezd szinte megfizethetetlenül drága lenni nekünk. Szülinapokra, karácsonyra szoktam Zsófinak MüPa bérletet vagy színházjegyet venni. Néha a szüleim hívnak meg valamelyikünket, vagy Zsófi szüleitől kapjuk meg a bérletüket ha nem tudnak elmenni. Az utóbbi két opció olyan, mint a sivatagban tévelygőnek az oázis, de van egy olyan árnyoldala, hogy sokszor olyan előadásokra megyünk el, amiket amúgy nem néznénk meg. (Legutóbbi példa erre az Átutazók a Vígben.)

Mindenesetre mióta – lassan tíz éve – felköltöztem Pécsről jó sok darabon voltam. A kedvenc színházam az Örkény, de nagyon jó a Katona is, sokszor voltam a Szkénében, főleg Pintér darabokon, és többször a Vígben, Pestiben. A rengeteg darab közt voltak klasszikusok és kortársak is, de egyvalamit soha nem éreztem: erőltetett politikát. Pintér darabjaiból persze érződik, hogy mit gondol a világról és ez nekünk kortársaknak erősebb benyomásokat ad, dehát a Bánk Bán is mást mondott a kortársainak, mint nekünk.

A színház és politika kapcsolata nekem gyerekkorom óta azt jelentette, hogy a színigazgatók, néha színészek egy-egy újságban, heti vagy havilapban elkeseredett bekezdéseket szentelnek az elmaradt állami támogatásoknak, vagy a romló infrastruktúrának. Politikát a színházból Alföldi Róbert és a Nemzeti Színház ügye hozott, talán már a megválasztása körül is, de a távozásakor főleg.

Politika és Színház: A Nemzeti-ügy

A színház, hasonlóan a többi művészeti ághoz nem a politika terepe. Maximum a dotációról kell gondoskodnia a politikusoknak, de beleszólni egészséges közélet (és fejek) esetén: elképzelhetetlen. Fordítva mindez nem igaz, bár személyes véleményem szerint a művészetnek sem tesz jót, ha politikára használják. Szeretnék itt mindnyájunk közös gimnáziumi élményeire hagyatkozni, a magyar irodalmárok műveinek jó része a politikai kiábrándultságról szól, ami abban a töménységben, ahogy 16-18 éves korunk környékén kapjuk durva csömört okoz. Jó költők gyengébb, sokszor legrosszabb versei a politikai hevületből íródottak: Petőfi, Ady, mondjam még? Sajnos sorolhatnánk hosszan.

Viszont van olyan rendszer, ahol a művészet a politika csatlósává silányul, a diktatúra ilyen. Bármely rendszer diktatórikusságának lakmusz-próbájának is tekinthető a kormány/junta/despota viszonya a művészekhez. Minél inkább irányt ad, beleszól, a művészvilág határán bolyongó nímandokkal befolyásolja a valódi alkotók munkáját annál diktatórikusabb. Mert fél tőle, hogy a művészet, ez a megzabolázhatatlan entitás leleplezi őt. Pech, hogy a művészet bármilyen formában képes győzedelmeskedni, gondoljunk csak Weöres Sándor gyerekverseire.

Szóval, az egészségtelen közélet folyományaképp nálunk is témává vált, hogy mit tehet meg a színházzal a politika. Mi a kötelessége, mi az elvárás. A mindenkori színházjáró közönségnek már megvolt erre a maga, évszázadok alatt csiszolódott szempontrendszere: jó színészi játékot és jó rendezést kívánt látni este héttől a deszkákon. A színháznak nem kell és nem szabad ennél többet adnia. Magyarországon ez az egészséges rendszer valahol tíz éve, minden mással együtt felborult. Én vasárnapig egyszer sem voltam a Nemzetiben, nem láttam ott darabot, az egész felhajtás, ami a színház körül ment hidegen hagyott. Jó nagy baromságnak gondoltam Alfölditől, hogy ki akarta adni románoknak azon az ominózus ünnepen, nem azért mert nem lenne kurvára mindegy szerintem, hogy hol buliznak, hanem mert tudnia kellett volna, hogy ez mennyi embernek lesz bántó. Vagy kurvára nem érdekelte és akkor azért barom, vagy nem gondolta át és akkor még nagyobb barom.

Az, hogy nem az ő pályázata nyert pár évvel korábban a bulvár hírek rovatba fért volna be, de az adott helyzetben sajnos mindenki hisztérikusan kezelte az ügyet. A kormány egyértelműen rá akarta tenni a kezét erre a „Szent” helyre, hogy a buzi-liberális-zsidók ne melengethessék ott a valagukat. Mindenki tudta, hogy mi lesz. Alföldi utolsó évada abban a színházban nem színház volt, hanem politika. A látogatók nem azért tapsoltak állva úgy 60%-ban, mert annyira tetszett nekik, amit láttak, nem ez kiállás volt. Protestálás. Szerintem balfasz módon, mert ezek az emberek ha elmennek a diákokkal tüntetni, kimennek az utcára a magán-nyugdíjpénztári sinkófáláskor sokkal értelmesebben mutathatták volna meg, hogy nem tetszik a rendszer. De ez ugyanaz a kényelmes hozzáállás csak, mint az is, hogy nem adunk a hajléktalannak egy százast se, de a távol-keleti cunami áldozatainak tízezreket küldünk. A nemzeti párnás székein tiltakozni, öltönyben, kisestélyiben, perecmorzsásan sokkal jobb, mint a hidegben meg esőben az utcákat róni, táblával. Mindegy, megérdemeljük ami van és ami még jön, erről az egészről csak mi tehetünk. Mellékszál.

Bolha a fülbe

Nos, a jegyet karácsonyra kaptuk. A család azon ágától, akiktől tavaly Újszínház jegyet kaptunk. Csak a helyszín változott, mondhatnánk keserűen. Mindenesetre az volt a jegyen, hogy vígjáték, és rég voltunk színházban, hát elmentünk, legalább megnézzük a Nemzeti épületét. Én nem vártam sokat az egésztől, de Zsófin láttam, hogy kicsit húzza magát. Végig éreztem rajta, lehet, hogy rosszul, egyfajta feszültséget, amit soha máskor nem, ha színházba mentünk. Hiába, ez a hely már olyan, mint a kokárda, elhasználódott, állapítottam meg magamban.

Mivel életemben először voltam itt, körbesétáltunk kicsit. Kívülről ritka giccses egy épület ez a Nemzeti Színház, és belülről se más. Mégis, ez a kifordított nézőtér kompozíció ötletes és látványos is odabenn. Tavaszhoz képest a látogatók motivációjában szerintem nincs változás: nem a darab miatt jöttek a legtöbben. Úgy tűntek, mintha nem is lennének otthon igazán. A rosszul kötött nyakkendők, a szörnyű ingek, az egésznek volt valami olyan hangulata, amitől Deák Bill Gyula jutott az eszembe:

Hívtak a brigáddal egyszer operába,
Felvettem az öltönyt, ó én szegény árva. – Kőbánya Blues

A helyünkre érve, zsöllye 4-5, nem igen volt lehetőségünk jobban megnézni a helyet, nem tudtunk forgolódni. A mellettem ülő néni intenzív takonyszagáról csak a fejem felett ékeskedő címer látványa bírta elterelni a figyelmemet. Ekkora darabot is rég láttam. Lenyűgöző volt, na.

A darab? Az első felvonásról tudok beszélni, mert a másodikat nem vártuk meg. Hát pocsék volt. Az első felvonásban még nem jött elő semmi olyan politikai áthallás, amit a programfüzetben a rendező, Vidnyánszky említett, az a második felvonásban lett volna. Én maradtam volna, a blog miatt, de Zsófira bíztam a döntést, ő jönni akart. Nem ellenkeztem. Két három olyan alkalom volt, amikor elmosolyodtam vagy nevettem egyet. Több, mint egy óra alatt. Egy vígjátékon.

Pedig ez színház volt, az az igazi, középkori vásári ripacskodás. Megfelelő mennyiségű sikamlós gesztussal, kibeszélve a nézőkhöz. A poénok sztereotípiákon alapultak, csigazabáló franciák, tüzesvérű spanyolok, precíz németek, vagy mások testi fogyatékosságán. És a baszáson.  Hát ilyen volt ez a darab. Nem írok semmit a végére. Így is túl sokat beszéltem róla.