Koncertfilmek 2005-ből

Abban a másfél évben, amíg albérletben laktam Bandi barátomnál egy csomó új zenéhez jutottam hozzá. A friss Green Day album, az American Idiot volt az egyik ilyen. Hazai fronton akkortájt szerettem meg a Plutot, akkortájt jött ki a Quimby utolsó értékelhető albuma, a Kilégzés és nem volt túl régi az utolsó Kispál és a Borz album se. A Rammstein akkor már nálam egy elég biztos pont volt, a Lost Highway soundtrackről ismertem meg őket és elég hamar megszereztem az addig megjelent albumaikat. Kezdetben inkább magamban hallgattam őket, mert valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ez másnak is tetsszen, és mostanra már meg is bizonyosodhattam róla, az apámat és Andi barátnőnket leszámítva mindenki egyértelműen elzárkózik a Rammstein hallgatás elől.

Az American Idiot számait nem csak otthon hallgattuk, de elég sokat adta rádió a Boulvard of Broken Dreams és a Holiday című opuszokat is, ezeknek főleg csocsózás közben egy a Nyugati pályaudvar alatti pincében örülhettünk. Nagyon jó album volt, állatira összerakott, és pont a szükséges mértékig vadulós.

Az elmúlt héten úgy alakult, hogy teljesen véletlenül a birtokomba jutott a Green Day és a Rammstein 2005-ös turnéjáról is a DVD dokumentáció. Így nyolc év távlatából ha lehet még érdekesebbek ezek a felvételek, lássuk hát őket.

Bullet in a Bible

2005.  június 18-19. Milton Keynes, The National Bowl

A Green Day nagy visszatérése, és az igazi hírnevet jelentő American Idiot albumának a turnéja. A kétnapos koncertből éppen ezért nem is meglepő, hogy főleg ennek az albumank az anyagát vágták össze, és csak öt korábbi sláger hangzik el. Furán egyensúlyoz a koncertfilm és a film között, mert a számok között bizony hosszú kommentárok mennek, amik sokszor belassítják a közel két órás mozit. (Ha jól számolom a zenei anyag alig több, mint egy óra.) A kommentárok érdekesek, főleg azok, amelyek a turnézásról és az újra megtalált sikerről szólnak. Különösen izgalmas volt Mike Dirnt basszusgitáros, aki arról beszélt, hogy az American Idiot megjelenése óta a közönség jó része annyira fiatal, hogy meglepi őket, amikor a régi számokat játsszák.

Green Day: Bullet in a Bible koncert (fotó: http://greendarendays.tumblr.com/post/49695402758)

Vannak kifejezetten erőltetett részek, az American Idiot egy konceptalbum, és a filmmel erre a vonalra erősítettek rá. A névadó biblia megtalálása számomra túlzottan túllihegett, túl érzelmes, és leginkább csak színpadias volt. Elhiszem, hogy a Green Day számára ez az egész lázadás fontos, de közben végig ott van bennem az érzés, hogy inkább a tinik lázadására építenek. Az ő érzelemvilágukat akarják megfogni. Igen, szimplán csak öregnek tűnnek ezek a punk arcok ahhoz, hogy ilyen naivan álljanak (őszintén) a világhoz. Aztán lehet, hogy csak én gondolok túl sokat a rockfarkasokról.

Viszont amikor zenélnek, akkor meg kurva jó minden. A helyére kerül mindenki. Nekem, aki főleg blues zenészek koncertjein nőttem fel máig fura, disszonáns érzés, amikor a zenekarok showt csinálnak egy koncertből. Nehéz nem azt éreznem, hogy a látvány elleplez valami hiányosságot, amit a zenének kéne megadnia. Tartom most is, hogy a jó zenének nem kell sallang. A múltkori Európa Kiadó koncert kapcsán írtam éppen, hogy a jó zene, a jó koncert-élmény átmossa, kizsigereli az embert. Én egy idő után, ha igazán élvezem a koncertet már nem látom mi történik, mert a zene elvisz, és kiemel a világból. (Ilyenkor nagyon idegesítő, ha meglöknek a sör után mászkáló emberek. Oda a varázs. Ha én diktátor lennék, akkor ez lenne asszem az egyetlen, amit komolyan büntetnék, a koncert közben mászkálást.) Mindenesetre a Green Day hozott tűzijátékot, lézer lámpákat, viszonylag egységes ruhákat és sminket, de ezek nélkül is kurva jó lett volna koncertjük. Az ő zenéjükhöz, mint a rockhoz általában, nem kell fénytechnika, csak az elégnél egy árnyalattal több hangosítás és lelkesedés. Ez meg úgy tűnt adott volt, ott a szigetországban. Szóval számomra minden látványelem felesleges volt, de mivel ezen a koncerten ez nem elkendőzött valamit, hanem a nálam többet elvárók igényeit elégítette ki így nem csepülöm. Na jó, szerintem akkor is nevetséges az énekes állandó szemfestése, de ettől még faszán játszik.

A DVD-ből kiderül, hogy ez a koncert, amikor hagyták érvényesülni a zenét,  jó húzós, pörgős másfél-két óra lehetett. Sajnálom, hogy nem láthattam élőben. Már csak azért is, mert épp tegnap hallgattam meg a a következő albumukat, így négy év késéssel, a 21th century breakdownt, és nagyon szomorú véleménnyel vagyok róla. Még edzem magam, hogy a nemrég megjelent három korongos Green Day lemezt is meghallgassam. A 21th century után úgy tűnik, hogy 2004-2005 volt a Green Day nagy korszaka, a második, és ritka az, amikor egy zenekar kap harmadik esélyt is.

A #GreenDay 21th Century Breakdown albuma egy középszar cucc lett, szinte sajnálom, hogy négy év után meghallgattam.

— Őri András (@oriandras) September 9, 2013

Rammstein: Völkerball

• Les Arénes de Nîmes, Nîmes – 2005. 07. 23.
• Brixton Academy, London – 2005. 02. 05.
• Club Citta, Tokió – 2005. 06. 03.
• Sport Complex Olimpiyski, Moszkva (Спорт Комплекс Олимпийски, Москва) – 2004. 11. 28.

Ahogy a dátumokból látszik a koncertek (leszámítva a Moszkvait), a 2005-ben lettek felvéve, a DVD mégis csak 2006 novemberében jelent meg. A nîmes-i koncert egy az egyben rajta van, a többiből részletek láthatóak.

Én két Rammstein koncerten voltam életemben (eddig) és az anayagi megfontolások miatt a hátsó sorokból élveztem végig mindkét előadást. Számomra ez a DVD azért volt nagyon érdekes, mert közelről, mindent aprólékosan meg lehet figyelni, ami a színpadon történik. A Rammstein áll a legtávolabb az általam hallgatott zenekarok közül attól a mentalitástól, amiről kicsit fentebb írtam: csak a zene önmagában. Mivel én hosszú éveken keresztül mindig csak hallgattam a Rammsteint, talán két klippet láttam róluk, az első koncertélmény nagy meglepetést jelentett. Emlékszem mennyire izgultam, hogy élvezhető lesz-e egy ilyen stílusú zene ülve. Aztán elkezdődött és odaragadtam a padhoz.

Rammstein: Völkerball

Igen, a Rammstein előadásainak a látványa letaglózó azoknak is, akik készülnek rá, de őszintén megmondom, hogy a rengeteg tűz, a megannyi performansz kutyafüle ahhoz képest, ahogy ezek zenélnek. Nem, itt most nem arról akarok írni, hogy milyen lendületesek és magukkal ragadóak ezek a számok, és ezek a brutális fickók ott a színpadon, hanem, hogy mennyire fegyelmezetten játszanak. Egy koncerten néha vannak késések, elrontott taktusok, a nagy hevületben egy-egy zenész önmegvalósításba kezd, na ez a Rammstein esetében elképzelhetetlen. Ha sztereotip akarok lenni, akkor német mivoltukra kéne hivatkoznom: ha az a taktus oda lett kitalálva, akkor annak ott kell lennie. Így megálmodtuk, létrehoztuk, így jó. Minden perce, másodpercre pontosan, takkra működik.

Hát ilyen a Völkerball DVD is. Nem tudom van-e ember, aki meghallgatta az interjús részt is, meg lennék lepve. Ők ellentétben a Green Day-jel ezt fakultatívvá tették, a show egyben van, kiválasztod a helyszínt és hadd szóljon. Nem is kell más, ez mindent elmond róluk.

Hello, 00-ás évek

Ez a két lemez, ott kell, hogy legyen a polcomon, mert ezek elég szépen leírják azokat az éveket, amikor gyerekből fiatal felnőtt lettem. Ezek a számok erősen meghatározzák számomra ezeket az éveket, és majd 80 felett nagyon érdekes lesz megnézni őket. Ezek a zenék, mind nagyon jók. Az összes szám a helyén van, élőben, valódi hangszereken remek muzsikusok játsszák el őket. Ez időtlen, még ha az itt-ott beleerőltetett „mondanivaló” sokszor már ma is megkopott.