Úgy érzem, minden rendben

a véremben érzem ezt a lüktetést amit ma este érezni kell

Amióta Cili megszületett nagyon sok minden megváltozott az életünkben. Persze amikor megtudod, hogy gyereked lesz ezzel úgy nagyjából tisztában is vagy. Az estéidet már nem Te alakítod, nem a saját dolgaid a legfontosabbak, hanem a gyermekedé. De ezek úgy igazából csak szavak. Mondod őket, elvileg tudod őket, de csak elvileg. Aztán amikor ott van a gyerek, akkor tényleg megtanulod, hogy mit jelent a rendszeres élet. Ami nem baj, nem is érzed annak, mert alapvetően jó, hogy vele lehetsz. Ettől vagy boldog.

Amikor Cili megfogant mi egy elég vidám szakaszában voltunk az életünknek, pár éve házasodtunk és nem titkoltuk, hogy szeretnénk gyereket. Sajnos nem jött össze helyből, három év volt míg orvostól orvosig járva kiderültek a problémák és egy szép délutánon egyszer csak kaptam egy e-mailt Zsófitól, amiben csak egy gólya képe volt csatolmánynak. Akkoriban elég nagy baráti társaságunk volt, akikkel rendszeresen összejártunk, kocsmáztunk, házi bulikat tartottunk, együtt nyaraltunk, szilvesztereztünk. Voltak benne közelebbi és inkább havernak tekintett cimborák, de egy összetartó csapatnak tűnt.

Az egyértelmű volt, hogy ezt a bandát mi tartjuk össze, Zsófi meg én. Nem azért, mert mi lettünk volna a legnagyobb partiállatok, hanem mert mi hajlandóak voltunk a mulatság kedvéért vállalni azt a kényelmetlenséget, hogy megszerveztük a dolgokat. A kirándulást, a film klubokat, a szilvesztert és hát lássuk be, a házibuliknak is több, mint a fele nálunk volt, vagy mi segítettünk például B-nek létrehozni őket. A heti rendszeres kosarazásról nem is beszélve. Megérte a szervező munka, megérte a házibulik után az összetört tagokkal és gyenge gyomorral végigcsinált takarítás is. Egy csomó olyan emlék és élmény gyűlt fel, ami egész életemben el fog kísérni. Egy nagy zsák vidámság.

 ma mindenki boldog vagy csak annak tűnik

Miközben ilyen remekül éltünk azért ugyanezt a barátainkról nem lehetett elmondani. Leszámítva egy, vagy két párt jóformán még párokról sem beszélhettünk köztük. A legtöbbjük keresgélt éppen, szakítottak és összejöttek, vagy évek óta csak várta az igazit. Volt aki mindenki számára egyértelműen kilátástalan kapcsolatban vergődött, volt aki direkt belekormányozta magát egy nem boldog kapcsolatba és volt aki hagyta magát belerántani. A társaságon belül valami fura oknál fogva viszont egyáltalán nem volt több barátságnál az emberek közt. Ezt én értetlenül figyeltem éveken át.

A párkapcsolati problémák viszont  más téren úgy tűnt kompenzálódnak, karrierek épültek, még doktori védésen is voltunk szurkolni. Mi voltunk Zsófival azok, akik úgy tűnt minden irányból kiegyensúlyozottan működünk. Volt munkánk, igaz nem túl impozáns karrierrel, 8 év után összeházasodtunk, nem szakítottunk, nem függesztettük fel soha, hogy aztán újra összekerüljünk, egyszerűen elfogadtuk egymást.

Igazából egy idő után azt vettem észre, hogy senki sem boldog. A munka utáni haverkörös bulizások nem pótolják a családot és bizony mi is egyikünk a másik után betöltötte a harmincat. Engem például egyáltalán nem viselt meg a szám, de többünkön láttam az elkeseredést. Nézni is vacak, átélni szörnyű lehet, amikor úgy érzed, hogy elcsúszott az életed. Hogy nem ott tartasz, ahol kéne lenned, szerinted.

az életed nem élet míg át nem éled

A fő probléma, szerintem (ez egy kényes téma, nem akarok megmondóember lenni, de van véleményem), hogy az életben mindent meg kell élni ahhoz, hogy megküzdhess vele. A párkapcsolatban ez extrán igaz, a problémák elgörgetése és elrejtése, és nem csak a másik elől, sokszor magad elől még inkább, veszélyes taktika. Azok az emberek, akiket én láttam, látok, félnek megélni a párkapcsolatot. Fiatalabban azért mert nem akartak mást csak vidáman élni, idősebben azért, mert már idősebbek és a tökéletest akarják, akivel nem is lehet tévedni. Csak, hogy tökéletes nincs. A dolog lényege, a titok abban rejlik, hogy annyira szereted a másikat, hogy elnézed neki a tökéletlenségét is.

ma mindenki érzi vagy csak én érzem magam másnak

Amikor bejelentettük a barátainknak, hogy gyerekünk lesz nagyon sokféle visszajelzést kaptunk. Nem esett mindegyik jól, sőt. Persze a legtöbb a gratuláció volt és az emberek örültek, hisz tudták, hogy milyen régi vágyunk teljesült. Mi akkoriban amúgy is éppen változtattunk az életünkön, új lakást vettünk, ami rengeteg macerával járt. Volt lakásbúcsúztató parti, és mindenki sajnálta is azt a kecót, az ottani házibulik legendásan jól sikerültek. A szomszédok angyalok voltak. Az újban sajnos zajongani nem lehet, viszont télen van fűtés, ami egyre inkább prioritássá kezdett számunkra válni.

Szóval jött a gyerek, és a nyáron még alig változott valami, de ősszel Zsófi már kevesebbet járkált el, érthetően, aztán megszületett Cili, jóval korábban, mint kellett volna. Bandinak sosem felejtem el, ahogy jött velem a kórházba és aztán hazasétáltunk a hajnalban miután a lányok túl voltak a műtéten.

Hamar kiderült azonban, hogy attól, mert a mi életünk megváltozott a többieké nem igazán. Annyiban mondjuk érintette őket a dolog, hogy nem volt aki szervezze a társaságot így az megdöbbentően gyorsan esett atomjaira. Mi gyakorlatilag mindenkivel tartjuk a kapcsolatot így vagy úgy, de együtt, mint régen azóta sem voltunk és van esély rá, hogy már nem is leszünk. Mire Cili elég nagy lett ahhoz, hogy vihessük erre-arra elkezdtünk járkálni vele, elhívtuk a többieket is például piknikezni a Duna mellé, vagy pár napra Balatonra. És bár ezek kellemes események voltak, de mivel csak nekünk van gyerekünk ezért ott találtuk magunkat, hogy azt próbáljuk szervezni, hogy ne legyen gond a gyerek.

Ami egy faszság.

Azóta tudom, hogy ez faszság, mióta meghívtak egy zsúrra, ahol olyan velünk egykorú baráti társaságba csöppentünk bele, akiknek mindnek volt gyereke. Ugyanolyanok voltak, mint mi, mármint a mi haverkörünk, összejártak, buliztak. A különbség ott indult, hogy náluk valahogy elkezdtek működni a társas kapcsolatok, esküvők jöttek (és válások persze), de gyerekek is. És amikor az egyik kislány szülinapját megrendezték, akkor ott a rengeteg szülő közt eloszlott a felelősség. Ott mindenki kollektíven volt szülő, így üldögélhettek a gyékénytető alatt, sörrel a kézben és nézték a beszélgetés közben, ahogy a csemeték rúgják a port. És, ahogy én ott álltam egy fa alatt és néztem őket felütötte a fejét a szűmben a sárga irigység. Meg az emlékek. Hogy az én szüleim és a barátaik ugyanígy voltak. Megérkeztünk valakihez, vagy elutaztunk valahova és mi gyerekek elvoltunk egymással. És sokan voltunk, és a felnőttek jól mulattak és mi jól mulattunk és valódi kikapcsolódás volt mindenkinek. Mint ott, azon a lovardai zsúron is.

ma mindenki érzi vagy csak én érzem úgy hogy minden rendben

És rájöttem, hogy nekünk ilyen már nem lesz. Mert mire, esetleg, mindenki megtalálja az igazit, és még gyerek is lesz, addigra mi már az iskoláztatásnál fogunk tartani és megint egy másik élethelyzetben találjuk magunkat.

És arra is rájöttem azon a zsúron, hogy amit én gondoltam a saját generációmról az nagyon nem igaz. Én azt gondoltam, hogy mindenki meg van csúszva benne, hogy az általános az, amit a baráti körömben láttam és, hogy mi vagyunk a kivételek. De azóta más oldalról nézem a világot és látom, hogy ez nem így van.

Ezt a blogot úgy három hónapja csiszolgatom és egyértelműen mindig meg akartam írni. Lehet, hogy úgy tűnik a fenti nem kevés szó vád, lenézés vagy valami hasonló érzelem folytán született, pedig nem így van. Pedig csak arról van szó, hogy úgy vélem, az első mondatom, ami így hangzott:

„Amióta Cili megszületett nagyon sok minden megváltozott az életünkben.”

másnak a szájából valószínűleg teljesen mást jelentene. Mert az érzelmi életemben csak több minden lett, mióta Cili is velünk van. A kapcsolatunknak Zsófival is adott egy pluszt, azt meg, hogy apának, szülőnek lenni milyen úgyse lehet leírni, csak megélni lehet. (Leírtam, pedig tudom hogy ez elcsépeltnek tűnik, sőt felvillant egy arc is, amelyik erre megrándult, de nincs igaza.) Az igazi barátok megmaradnak, miattuk sem aggódom, csak sajnálom, hogy kölcsönösen kimaradunk egymás életének olyan szakaszából, amibe belepillanthattam és nagyon jó lehetne.