Stephen W. Hawking: Az idő rövid története

Hosszú kitérő

Én meg az iskolai oktatás, mint minden engem jobban ismerő egyén tudja elég távoli fogalmak vagyunk. Nekem a legelejétől bajom volt a szervezett oktatással, én nem tudtam a rendszerrel mit kezdeni a rendszer meg nem igen tudott velem, így aztán egy csomó külső tényező ellentétes munkálkodása ellenére megváltunk egymástól. Mióta nem zavarjuk egymás köreit mindketten boldogabbak vagyunk, és sikeresebbek is. Az, hogy ebben a viszonyban én voltam a nagyobb barom az biztos, de azért megannyi szegmense volt az oktatási rendszernek, ami csúnyán lehúzza – így visszatekintve – az ő teljesítményét is. A legelső, hogy miként lehet, hogy (a szüleimmel egyetemben) az általános iskoláim (kettő darab) és a gimnázium se jött rá, hogy nekem a reál tárgyak között legalább annyi keresnivalóm lenne, mint az irodalom és történelem körül.

Mindenesetre az általános iskolában az osztályfőnököm volt a fizika tanárom, neveket itt most nem írok, nem lenne elegáns, aki fogalmam nincs, hogy miért, de szívből utált. Ez egyébként meglepő módon ismétlődő jelenség volt köztem és tanárok közt. Piszok gyorsan meg bírtak utálni és isten a tanúm rá, hogy nem tudom miért. Nem tanultam, ez okés, de ettől még azt a zsigeri ellenszenvet, amit ki tudtam váltani emberekből máig nem értem. Nos ez az osztályfőnököm volt az egyik első, akire már emlékszem is. (Az első három iskolai évemet gyakorlatilag teljesen kitörölte az agyam, alig emlékszem egy-két foszlányra az egészből, a helyet, az osztálytársaimat és a tananyagot is beleértve.) No, de visszatérek a fizika oktatáshoz, szóval ez az idősebb, magas-szikár tanárnő igyekezett bevezetni engem a fizikába. Kellett volna neki, de nem ment. A tanítási módszerei ugyanolyan szárazak és sótlanok voltak, mint ő maga, egyszerűen elzsongított az első két perc, aztán már csak szimplán értelmetlen volt minden.

Ezzel az alappal léptem át a gimnázium küszöbét, ahol két meghatározó tanáregyéniségtől tanultam a fizikát, az első újból egy osztályfőnököm volt. Két éven át gyilkoltuk egymást. Negyven körüli, kerek képű férfi volt, lassú és végtelenül unalmas. Szokása volt (matekot is tanított nekünk), hogy az első sor előtt állva, három ujja közé csippentett krétával magyarázott. Ő is zsongítóan lassan és unalmasan. Emlékszem a zöld asztalokra, a kockás füzetre amit teleírtam az órái alatt szerepjáték történetekkel, versekkel és novellákkal, ahelyett, hogy képleteket meg mittoménmiket véstem volna bele. A négyzetháló remek képregények és mini grafikák készítésére is alkalmasnak tűnt. Volt egy fizika füzetem, amin a Titanic építésétől az elsüllyedéséig a komplett története le volt rajzolva. Szóval ott állt az osztályfőnököm, kezébe csippentve a kréta, és addig magyarázott míg egyre halkult a hangja és egy idő után egy mondat közepén abbahagyta, ez volt az a pillanat amikor még én is felnéztem a füzetemből. Az ilyen kihagyások ugyanis rendszeresek és váltakozóan hosszúak voltak, pár másodperctől fél óráig terjedtek, kréta csippentve, állkapocs ellazulva, szemek előre meredve a semmibe, testtartás enyhén megrogyva. A szépsége az a pillanat volt, amikor tanárunk szelleme visszatalált ebbe az esendő hús-vér testbe és ugyanonnét folytatta, ahol abbahagyta, hátralépett a katedrához és becsapta a nyitott naplót. Két év után megbuktam, így elváltunk egymástól, nem tudom melyikünk nagyobb megkönnyebbülésére.

A második fizika tanárom, már a gimnáziumban, nagy figura volt. Távol állt tőle minden, amit szürkének és unalmasnak szokás nevezni. Nincs jobb szó rá, mint hogy állandóan zsizsegett. Esetében elképzelhetetlen volt, hogy elbambuljon akár egy percre is. Beugrándozott a terembe, a zsibongás helyből feszült érdeklődésnek adta át a helyét. Kinyitotta a naplót, gondosan megnyálazott ujjal, enyhén leesett és duzzadt szemhéja alól kék pillantással söpört végig a tanulókon majd lecsapott valami szerencsétlenre. Hosszú ügy volt a felelés nála, ha nagyon jó tanuló felelt, akkor kedélyesen elbratyiztak ott a táblánál, és mindenki nyugodtan mással foglalkozott. Ha egy hozzám hasonló szerencsétlen fizika-analfabéta került ki, akkor mindenki figyelt, mert az show volt. Legtöbbször kicsikart belőlem egy kettest, de közben én, mint egyén átlényegültem valami bohóccá. Ez egyébként nem a tudatlanságomnak szólt, ugyanígy járt az átlagos tanuló is, csak rajta kevesebb fogást tudott találni. Érthetően. Mégis, rá egyszerűen nem lehetett haragudni. Én legalábbis nem tudtam. Ugyanis ő nem utált senkit, mindenkit egyformán kezelt, csak jó előre beosztályozott. Már az előtt, hogy megszólaltál volna. Emlékszem egy évfolyamtársamra, akinek második elején az első órán megmondta, hogy meg fogja buktatni év végén. Szavatartó ember volt. Ugyanakkor mikor én másodjára jártam a harmadikat Anyámat elzargatta a fogadóóráról, hogy ő egy évvel korábban már leosztályozott ebből az anyagból engem, ugyanazt kapom idén is. És tényleg, takkra ugyanazt kaptam.

Ez a tanárom azonban szórakoztató pofa volt, a képzeletének egyszerűen semmi nem szabott határt. Sokszor bonyolódott anekdotákba, olyan témákról, mint, hogy miként szolgált huszárként az 1848-as szabadságharc idején, erre emlékszem kifejezetten, de nem múlt el óra, hogy valami hasonlót elő ne adott volna. Emellett ette a krétát és a vakolatot. A krétát csak finoman, jelzés szerűen fogyasztotta, a kezéről lecuppogta a fehér port, a vakolatot azonban stikában kapargatta a tábla mellett állva, majd óvatosan elrágta. A fizika előadó táblája alatt egyre nőtt a tanév alatt a vakolatlan csík.

Fizika kezdőknek

Hosszú kitérőmet a saját mulattatásomon kívül azért ejtettem meg, mert úgy érzem, hogy életem más részeihez hasonlóan nekem különleges élmények jutottak ki a fizika tanulás során is, de nem nevezném építő jellegűnek mindemellett azt, amit az oktatási rendszer a fizika területéről az én makacs fejembe akart tölteni. Ha őszinte akarok lenni, az alatt az idő alatt, amíg fizikát tanítottak nekem nem volt olyan tanárom, akit komolyan lehetett volna venni és sikerült volna bármit átadni a tananyagból nekem. Mert mindhárom tanárt, a fentiek közül el-elkapta valami lelkiismeretességi roham és olyankor mint güzü nyomatták az anyagot. Egyenletekkel írták tele a fekete és zöld táblákat, mikor a helyük elfogyott beletöröltek, átírták és közben lelkesen magyarázták, hogy itt ez megmutatja, hogy mi miért van. Mindhárom feltételezte szerintem, hogy megvannak azok az alapok, amiktől az ember egy egyenleten keresztül megláthatja a világot. Én azt gondolom, hogy most, a mai fejemmel talán meg tudnám látni. Már tudom értékelni annak a szépségét, amikor az egymás alá írt sorok egy szilárd logikát követve működnek. Mikor programozok ez a gyönyörű benne. Írom, gondolkozom, megvalósítom, működik. Hogy a popipar egy jeles képviselőjéhez nyúljak vissza: kitaláltam és attól kezdve van.

De az iskolai fizika ezt nem tudja átadni. Túl bonyolult ehhez és túl éretlen még a célközönsége. Meg ötödik osztályban azzal kezdte a tanárnő, hogy az a fizika, amit tanít nem igaz, mert hipotetikus. A valóságban nem így működik a világ, csak nagyon hasonlóan. Az egyetemen az első órán azt tanultam a professzortól, hogy mindenki a kisebb ellenállás felé halad és helyből éreztem, hogy ez milyen igaz; hisz amikor korábban megtudtam az iskolás fizika oktatásról, hogy felesleges, mert nem is így működik a világ én helyből eltértem a kisebb ellenállás felé és nem töltöttem meg feleslegesnek vélt információkkal a fejemet.

Nem csak a hozzám hasonló lustáknak való Stephen Hawking könyve, hanem én ezt tanítanám, vagy pontosabban: így tanítanám a fizikát általános iskolában és gimnáziumban. Érdekesen, érthetően, ahol lehet egyenletek nélkül. Mert ez érdekes volt és érthető.

Jó könyv volt, élvezetes és letehetetlen. Ahhoz képest, hogy milyen kevés időt tudok mostanában olvasásra fordítani ezt, az amúgy nem túl vaskos könyvet, három-négy nap alatt kivégeztem. Kicsit féltem az elején, hogy mennyit fogok én ebből érteni, de alig volt olyan rész, ahol vissza kellett mennem a bekezdés elejére, hogy újra végiggondoljam. Nem értettem meg mindent 100%-ban, pedig ez a könyv tényleg az egyszerűsítés diadala, de már fogalmam lett róla, hogy miért érdekes például a relativitáselmélet, vagy miért mondják azt, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak.

A könyv nagy előnye, hogy nem fogalmaz meg megdönthetetlennek tetsző igazságokat. Végig arról ír, hogy mit következtetnek ki, mit tudtak bizonyítani, mi az amit feltételeznek. Mindezt úgy teszi, hogy közben egy percig nincsen olyan érzésed, hogy ne lenne igaza az írónak. Átdolgozott kiadás, amiben a saját tévedését beismeri, elmagyarázza. Valószínűleg újra és újra ki kéne adni, hogy friss és igaz legyen, de talán alapoknak jó így is.

Egy fizikusnak ez biztos kevés. Valószínűleg a fizikai tanáraim is gyengének gondolnák, de van egy nagy előnye mindőjükkel szemben: érthető.

És a könyvön túl

Azért is tetszett a könyv, mert módot adott egy csomó további gondolkodni valóra. Én például mindig ateista voltam, empirikus alapokon nyugodott a világképem és ez máig így van, de pont ezek az empirikus dolgok, és az, hogy elkezdtem programozni kezdte megrendíteni az addigi véleményemet Istenről. Aki elkezdett már valaha logikai rendszert felépíteni, feltételekkel és válaszokkal az tudja igazán, hogy egy nagyon egyszerű folyamat is mennyire végtelenül összetett. Az a bizonyos „kitaláltam és attól kezdve van” dolog, ezt a mondatot ketté kell szedni egy rövidebb és egy hosszabb részre: a kitaláltam az első tag, az attól kezdve van a második. A kitaláltam bár rövidebb, a lényeg. Ha már kitaláltad akkor piszok egyszerű, hogy legyen, de kitalálni. Na az a nehéz.

Emlékszem egy végigdolgozott nap után álltam a zuhany alatt, néztem a vizet, ahogy az arcomba folyt és azon töprengtem, hogy ezt mennyire nehéz lehetett kitalálni. Milyen szép lehetett leprogramozni. Mikor megpróbáltam ezt a lelkesedést átadni a feleségemnek csak megjegyezte, hogy milyen kocka lettem. Lehet, de egy ideje túl bonyolultnak tűnik az egész ahhoz, hogy véletlen legyen.

Nem lettem vallásos. Sőt talán most lettem igazán az, ami mindig akartam lenni, mindenféle elfogultságtól mentes. Az ateizmus szinte ugyanolyan vallásos érzület, mint egy bármilyen istenhit. Elzár, bekorlátoz. Én nem hiszek Istenben, nem tudok azonosulni semmiféle természetfeletti lénnyel, de a körülöttünk élő természet és világ olyan lenyűgöző, hogy szinte azt tekintem valami többnek. Vagy azt, ami ezt az egészet mozgatja. Érthetetlen, igen. Van egy nagyobb logika, ami megkérdőjelezhetetlenül létezik. Látjuk, nap, mint nap. Mi is ettől vagyunk. Mi az vagyunk, a logika gyermekei, ahogy az utolsó porszem is az.

Kíváncsi voltam, hogy ez a könyv segít-e majd nekem. Megváltoztat-e úgy, hogy újra ateista leszek. Nem tette. Ez a könyv valószínűleg nem is akart értéket közvetíteni, lehet, hogy pont a zanzásítása miatt nem is tudna, de a gondolataimban mégis inkább megerősített. A kezdeti bizonytalanságról szóló részek, ahol az egyenletek és tételek az értelmüket vesztik egy nagyon zavaró fizikai-matematikai probléma lehet.

Külön szeretnék írni az ábrákról. Tökéletesek. Egyértelművé és könnyen emészthetővé teszik a szöveget ott, ahol szüksége van a támogatásra, mert szavakkal csak bonyolítani lehetne, de nem magyarázni.

Nem fogjuk megérteni a könyv révén a világegyetemet, az időt, mert ez a fizikusoknak sem sikerült még. De azt megérthetjük belőle, amatőr módon természetesen, hogy ők milyen kérdésekre keresik a választ, és hogy próbálják megadni azt. És ez már sokkal több annál, mint amit életemben remélhettem a fizikától.