Demszky Gábor: Elveszett szabadság (Láthatatlan történeteim)

Az alcím: Láthatatlan történeteim, sokszor megtévesztő Demszky könyvében. A korai, szamizdatos éveknél ez még igaz is lehet, de a fővárosi ténykedése idejére már nem igen áll, arra csak a nagyon fiatalok nem emlékeznek, viszont igazán feltáró jellegű eseményekről nem szól.

<3 Demszky

Az én családomban Demszky mindig tisztelt személy volt, személy szerint jó polgármesternek tartottam őt. 2004 óta élek Budapesten, korábban Pécsen, és így abban a remek helyzetben vagyok, hogy van összehasonlítási alapom, tudom, milyen az a város, ahol alkalmatlan emberek irányítanak, mint a nemrég elhunyt Toller, és Budapest nem ilyen volt. Pécsen laktam, de mindig sokat jártam a fővárosba, a család jó része itt él, a barátaim egy része is, ismertem a várost. Ismertem, belátva azt, hogy igazán csak az ismerheti, aki benne él. Budapest gyorsan nőtt, szépült, egyre inkább világvárossá vált. Mióta nem Demszky vezeti a várost látszik igazán, hogy ez mennyire rajta is múlott.

Demszky Gábor utca lesz a városban, Tarlós István – jó eséllyel – nem.

Az elveszett szabadság

A könyv érdekes, de nem jó. (Csinos tételmondat lett.) Érdekes mindenkinek, akit érdekel az elmúlt 20 év politikája, a rendszerváltók egyikének pályaképe.

A fülszöveg dicséri a szerző bátorságát: vall a magánéletéről is. Nos én pont ezt nem értettem, nem vall, csak szó van róla itt-ott. Annyit nem tesz ki, hogy ismerjük miként élt és szeretett Demszky eddig, de igazából a karrierjéhez se igen tesz hozzá, szóval jó hogy van, csak minek. Akit a magánélete érdekelt ettől nem lett okosabb, akit meg egyáltalán nem érdekel (mint engem), annak meg felesleges bekezdések voltak.

De az az igazság, az egész könyvre jellemző az kicsit, mint a magánéletről szóló részre. Demszky nem író, még ha publikáló szociológus (volt) is, zsurnaliszta, tudományos szakember lehet, de élvezetesen írni nem tud. Értem, hogy nem akarta kiadni a kezéből az anyagot, de lehet jó lett volna ha egy avatottabb tollú ember legalább társszerző lesz. A stílusa ugyanis száraz.

A stílus mellett azt hiszem az elveszett szabadság érthető a húzásokra is, néha nagyon hirtelen zárul le egy-egy rész, mintha törölve lett volna. Hosszú könyv, ahogy már írtam is a mikroblogban, és nehéz olvasni.

Mea Culpa

A könyv azonban egyfajta számvetés is, ami szimpatikus húzás.Többször írja azt, hogy megbánta egy-egy döntését, de nincs mit tenni visszamenőleg: vállalni kell. És ezen a ponton Demszky olyat tett, amit érdemes lenne a 2014-ben ringbe szálló politikusainknak is átgondolni: hajlandó volt szembenézni a múltbeli cselekedeteivel. Pedig Demszkynek nem sok van a rovásán, de azt nem takargatja, nem kendőzi, felvállalja. (Ha a most ellenzékként formálódó baloldal ezt megtenné csak profitálhatna belőle.)

És büszke is ez a könyv, teljes joggal, mindarra, amit jól végzett el.

Az is kiderül, hogy szörnyű nehéz ember lehet Demszky Gábor, olyan darabosnak tűnik a lapokon át nézve, de egyenes és bátor. (És ez a két tulajdonsága valószínűleg extrán felerősíti azokat, amiktől úgy éreztem, hogy nehéz lehet vele.) Lassan indul az írás, a családról szóló részeket nyugodtan meg lehetett volna húzni, hisz ez a könyv a politikusról szól, azért vesszük meg. Számomra a szamizdatos évekhez hozzácsatolt megannyi szociológia tanulmány és újságcikk is unalmas volt. Ez biztosan az én hibám, de egy idő után lankadt a figyelmem és bevallom sokszor át is ugráltam őket.

Nagyon érdekes a borító terv. Az író képe egy nem túl jól sikerült darab, komor hangulatot áraszt, kemény-vasvilla szemekkel mered ránk a borítóról egy kissé sötét fotón, miközben a fehér háttéren piros pont meg szürke vonalak tekeregnek. Már jól benne jártam a műben, mikor egyszer kihajtva tettem le és rájöttem: ez a Duna budapesti szakasza. Előtte irritáló, zavaró volt a külalak, onnantól összeállt és mostanra nagyon tetszik. Jó munka.

És a végén még annyit, írja is ezt valahol az elején Demszky, hogy direkt kezdte el még melegében papírra vetni a pályaképét, amint lemondott, hogy semmi ne homályosuljon el. Ez egy jó álláspont, de sajnos az objektivitásának nem tett jót. Baromira érezhető, hogy mikor írta ez a könyvet. Rengeteg kiszólás van az aktuálpolitikai helyzetre, ami ma még érdekes is lehet, bár egyáltalán nem ezt vártam el a könyvtől, viszont 4-8 év múlva már gyakorlatilag érthetetlenek lesznek (reméljük) és akkor ezek a mondatok és gondolatok az amúgy is lassan és nehezen olvasható könyvhöz újabb ballasztot tesznek majd hozzá.

Szerintem érdemes elolvasni, mert minden negatívum ellenére, amiket felsoroltam egy baromi érdekes írás, sok minden érthetőbbé vált számomra a rendszerváltás utáni politikusokról. De még egyszer nem kezdeném újra.