10 gombócot tálkába

Ma Nosztalgia fagyizó néven üzemel ugyanaz az épület, ami már a szüleim gyerekkorában is megvolt. Biztos, hogy volt akkor is valami neve, már hivatalosan, mikor még én voltam gyerek, de nekem a családi hagyományok alapján az a Jahnék voltak. Megyünk a Jahnékhoz, az annyit jelentett, hogy felkerekedett minden rokon, ismerős és barát, aki épp nálunk dekkolt és ki biciklivel, ki gyalog elsétált 10 perc, maximum negyed óra alatt a hegy alá. A Jáhnéknál mindig sokan voltak és már odafelé menet azon tanakodott magában az emberfia, hogy 8 gombócot és két gömb tejszínhabot kérjen vagy kilenc gombóc és egy tejszín, esetleg tíz gombóc és semmi hab. Netán boruljon az egész legyen csak nyomorúságos hat gombóc meg egy fenséges jeges kávé, sok tejszínnel és két vaníliagömbbel az aljában.

Nehéz, kutya nehéz, választások elé állított minket az élet már akkor is.

Volt egy nyár (lehet több is, csak összemosódik), amikor kaptunk egy kis pénzt ha elmosogattunk. Mindenki bőszen mosogatott és két-három naponta eljártunk belőle fagyizni. Az első kört még ki-ki maga alapon toltuk, aztán ahogy szárazra kanalaztuk a műanyag tálkáinkat összeborítottuk a maradék pénzt és igazságosan elköltöttük közösen annyi fagyira, amennyi csak kijött belőle.

Csak a tálka

A Jáhnéknál mindig tálkában kérjük a fagyit, mert. Mert mindenki abban kéri immár évtizedek óta, mert ez a szokás, a hagyomány és főleg sokkal több fér bele, mint egy rendes tölcsérbe. (Arról nem is beszélek, hogy milyen felesleges tölcsérrel tömni magadat.) Az én gyerekkoromban a fagyizó egy lakóház melletti kis épületben volt, a homlokzatról megszürkült ál-hullámpala tető ugrott ki, ami alatt kicsiny asztalok és székek vártak mindenkit, aki nem volt helyi erő, mert aki tudta, hogy érdemes élni az a kert végében a napernyő alatti kis betonasztalhoz ment, ami mögött egy hintaágy várt. A betonasztalt sokan körbe lehetett ülni, középre a tálca a fagyis tálkákkal és jöhetett a zabálás.

A régi kerthelyiéség, sajnos a kis betonasztal épp nincs a képen.

A kis fagyis épületben régi vágású pult volt, 6-8 pitlivel, amin gombos tetejű fém fedők sorakoztak, a pult mögött álló boszorkányosan gyorsan kapkodta a fedőket, kanalazta a fagyikat. Micsoda hangja volt, ahogy lehúzta a fagyis kanalat a pitlik oldalán levő fémrúdon! Ilyet ma már nem látsz. Sajnos a Nosztalgia fagyizóban sem, ahogy Jáhn nénit sem látod, akinek mikor berobbantál az épületbe illedelmesen köszöntél. Mindig ott ült, bal felé a székén, mosolygott kedvesen, néha szólt pár szót.

Sic transit

Tavaly augusztusban döntöttem úgy, hogy idén júniusban megírom ezt a blogot, mert a Nosztalgia fagyizó dicsfénye megkopott mára. Jahn néni elment, és az egész épületet felújították. A régi kopott hullámpalát felváltotta egy nagy faszerkeszetes terasz, a szép régi fagyis pultot egy hatalmas üveges kínáló pult. Az ember persze szomorkodik az elveszett gyerekkoron, de mindezeken azért felülemelkedik, sajnos azonban tavaly nyáron úgy tűnt, hogy a World First címről lecsúszott a fagyizó. Még mindig megvannak a védjegyé vált különleges fagyik, dió, mákos és nagy kedvencem a teljesen tökfőzelék ízű kapor, de mintha vizesebb lenne a kivitel, mintha változott volna a gyártási technológia.

Gondolom a fagyibizniszt is sújtja a válság, nehéz lehet talpon maradni, főleg, hogy nekik nincs egész évben nyitva a bolt, csak nyáron, de hát az árak azért nem is voltak alacsonyak. Szóval nemsokára megyünk újra Bélatelepre, mintegy nyitni a szezont és el fogok sétálni a Jahnhoz, megnézni, hogy a múlt augusztusi lejtmenet után hol tart idén az intézmény. Én azt remélem, hogy összekapják magukat, mert Cili lassan elég nagy lesz ahhoz, hogy új generációként beálljon a sorba és önérzetesen tálkába kérje a fagyit.

(A képeket a fagyizó árván maradt blogspot oldaláról szedtem le, köszi érte.)

Ajánlott linkek:

• http://www.gasztroblogok.hu/nosztalgia-fagyiz%C3%B3-fony%C3%B3d-als%C3%B3b%C3%A9latelep-gasztro-58048.html
• http://nosztalgiafagyizo.blogspot.hu/