Így megy ez?

Én nem vagyok Vonnegut rajongó, ezt az életrajzi könyvet a sógornőmtől kaptam a szülinapomra és mikor nekiláttam jöttem rá, hogy az Ötös számú vágóhídon kívül semmit nem is olvastam tőle. Legalább komolyabb prekoncepciók nélkül eshettem a könyvnek.

Jó volt.

Kicsit féltem tőle, hogy ez egy viszonylag száraz dolog lesz, de teljesen olvasmányos darab, könnyű volt újra és újra felvenni, hogy folytassam. Nem kevésszer kellett felvenni, mert  vaskosabb darab és hiába olvasok relatíve gyorsan nem volt sok időm rá. Legyen is ez a hónap könyve, hisz közel megtelt és elfogyott újra a hold mire becsukhattam: vége.

Arról, hogy Vonnegut jó író volt-e vagy sem nem érdemes itten mélázni, főleg egy könyve után, azt is évekkel ezelőtt olvastam, nem tudnám megítélni (és ahogy az önéletrajzíróját próbálom megfejteni én a legjobban sikerült Vonnegutot olvastam), de az az életrajzból kiderült, hogy embernek elég pocsék volt. Nincs ezzel egyedül az írók közt, mondhatni a nagy emberek közt, a legtöbb elviselhetetlen fráternek tűnik, ha az életüket nézzük. Az életrajzíró finoman, érzéssel festi le a visszásságokat, és az összkép olyan, mintha egy nagyra nőtt kamasz életét tartanánk ebben a vastagra nőtt könyvben a kezünkben. Bort iszik, vizet prédikál.  A legjellemzőbb talán, hogy mennyire gyenge volt. Nem bízott magában, de daccal követelte az elismerést.

Nagyon nehéz lehet önéletrajzi könyvet írni. És Shieldsnek ez prímán ment, érezhető a rajongásig fokozódó tisztelete Kurt Vonnegut iránt, de ez nem gátolta meg, hogy leírja milyen volt valójában. Megbízhatatlan, gyerekes, önző. A könyvekről, bár sokat foglalkozik velük, nem árul el annyit, hogy ne legyen érdemes elolvasni, netán újraolvasni őket, nekem például meghozta a kedvemet. A Macskabölcsőt el, az Ötös számú vágóhidat újra fogom olvasni. (A késői darabokat szerintem kihagyom.)

Érdekes volt persze az író élete is, de a legjobb részek a családjáról szóltak. A szüleiről és a nagy klánról, aminek a tagjaként felnőtt. Sosem gondolkoztam még korábban, hogy milyen nehéz lehetett német bevándorlónak lenni az USA-ban a világháborúk alatt. Érdekes volt, hogy miként keveredett a generációs lépcső ellenére Kurt Vonnegut a hippi ideológiák szószólói közé. Érdekes volt, ahogy keveredett benne a két generáció minden tulajdonsága. Érdekes volt a naivitása, hogy pont az nem tetszett neki, ami miatt én sokra tartom a nyugati civilizációt. Hogy lehet valaki humanista és fejlődés tagadó?

Talán úgy, hogy meglehetősen zavaros fejű. Az életrajza alapján az volt. Utánaolvasok a könyveiből, hogy tényleg így volt-e.

(Moly értékelésem 4 csillag.)