Tizenkilencre lapot kért

Ha megkínoznak se tudnám megmondani, hogy mitől volt olyan nagyon szimpatikus nekem ez a hegymászó. Volt, mert ennyi idő után már helytálló a múltidő. De én erről nem is írnék, mert ezren megtették ma és jobban, mint én bármikor is tudnám. Csak arról szeretnék itt gondolkodni, Veled, aki ezt olvasod, hogy milyen elszántság, fanatizmus kell ehhez az élethez.

Ez a hivatás nem jobb, mint egy hivatásos katonáé, már veszélyességét tekintve, csak sokkal öncélúbb. Ez csak magadért van, és ha annyira jó vagy benne, akkor megadatik az Neked, mint Erőss Zsoltnak, hogy ennek élhetsz. Mindennel együtt, tudva mi történt még így is azt kell mondani: ilyen egy szerencsés pasast!

Másrészről meg én ilyet soha nem tennék a családommal. Soha. Ha most elfelejtenénk, hogy egy nyápic és alapvetően beszari alak vagyok, akkor is ott van a felelősségem, ha már a párom iránt nem is, de a gyerekem, esetében a gyerekei iránt. Olvastam, hogy a felesége is hegymászó, aki száz százalékosan megértette. Sőt, aki már akkor tudta, hogy mi van, amikor felértek arra a hegyre. Azt nyilatkozta, hogy ő realista és tudja, hogy nincs remény.

És ez az ami olyan szörnyen nyomasztóvá teszi ezt a tragédiát, legalábbis nekem.

Szörnyű lehetett ott fenn a hegyen, mikor már tudták, hogy mekkora a baj, amibe belemásztak, és képzeljétek el az itthoniakat. Tudták. Iszonyú szar lehetett. És milyen lehetett az az utolsó pár óra, ott fenn a hegyen, vajon még akkor is úgy tűnt, hogy megérte? Vajon a fanatizmus kitartott az utolsó pillanatig?

Ezt sose tudhatjuk meg. És én sose fogom megérteni, de nagyon sajnálom őket, meg a hozzátartozóikat is.