Jack Kerouac: Úton

Valamikor hat-nyolc éve, mikor Pestre költöztem újra elolvastam és emlékszem, hogy nagyon csalódtam Deanb Moriartyban.

Most, lassan 33 évesen nem Deanben csalódtam, annál inkább az egész könyvben. Nem kellett volna újra olvasnom, mert kiábrándítóan más élmény volt, mint kamasz koromban, vagy a húszas éveimben.

Dean és Sal Paradise kalandjai most kevésbé tűntek romantikusnak, mint inkább baromságnak. Ahogy Dean csapong a feleségei, a gyerekei közt, ahogy elbasszák minden idejüket, pénzüket, a mások kocsiját és életét az inkább infantilis, mint vagány.

Azt is most értettem meg, hogy Jim Morrisonnak mennyire alapkönyv lehetett az Úton. Állandóan olyan szövegek és gondolatok jöttek elő benne, mint az ő interjúiban. Zavarosak.

Mintha ezek a srácok a háború által kettészakított életükkel nem tudtak volna mit kezdeni. Mégis azután, hogy olvastam az ő kortársuk, Joseph Heller önéletrajzi könyvét már ezt nem tudom megérteni. Ez nem egy mártír generáció lázadása, csak kamaszos dac.

Sokkal pozőrebb személyek és sorsok, mint az ő általuk a könyvben állandóan hajszolt hobók Amerikája, az idős Dean Moriarty Amerikája, akit állandóan meg akarnak találni, de sose keresik. Azt az Amerikát Jack London az Országúton című, szintén önéletrajzi regényében őszintébben bemutatta, talán az öreg Dean valahol átsétál az ő lapjain.

Nem rossz könyv az Úton, egyébként. Jó a stílusa  a zenés klubok és a jazz leírása egyszerűen tökéletes. Mindenkinek el kéne olvasnia az Útont, aztán a Félelem és reszketés Las Vegasbant, ami ennek a kornak a vége és hasonlóan Jack London könyvéhez temetve sokkal őszintébb is.