Nincs nagy baj, maradt még pár dolog

Minden jó lesz, minden jó,
Ez az én kertem és
Boldog lesz benne minden földlakó.

Nincs nagy baj, maradt még pár dolog,
Amivel sokáig elvagyok.
Nézem őket, jó nekik,
Aztán elmennek, ha meguntak itt.

Minden jó volt, minden jót,
Köszönnek és becsukják maguk mögött az ajtót.

Nincs nagy  baj – Kispál és a Borz

Az, hogy jobb külföldön dolgozni korántsem az elmúlt két év vívmánya, már jó ideje volt ez sör feletti téma a baráti körömben, vagy remek karácsonyi vita forrás a családban, igaz korábban még „csak” az orvosokat emlegettük. Mostanra ez megváltozott persze, gyakorlatilag mindenki kifelé kacsintgat. Ami szerintem nem száz százalékban érthető, és sokkal inkább érzem lelki állapotból fakadó döntésnek, mint racionális alapokon nyugvónak.

Félreértés ne essék, ebben az országban nem egyszerű elkezdeni egzisztenciát építeni. A rendszer nem veled és nem érted dolgozik, hanem inkább úgy van felépítve, hogy kirúgja a lábadat és a nyakadra lépjen.  Kényszervállalkozóvá, adócsalóvá megalkuvóvá kényszerít, ha nincs szerencséd. Szar ezt megélni, de a másik verzió, hogy megnézem és nem próbálok beleállni a sztoriba, nem próbálom megváltoztatni, hanem inkább itt hagyom az megint nem igazán szimpatikus.

Ma aztán jött ez a cikk, ami megint felhorgasztotta bennem az ellenérzést, én nem gondolom, hogy igaz, amit leír a szerzője.

Megértem azt a részét az írásnak és a többektől hallott érveknek, hogy ők nem akarnak küzdeni azzal, ami itt van. Szíve-joga mindenkinek ezt tenni, az a része kicsit fura nekem, emellett, hogy amíg nem küzdeni  hanem elfogadni kellett, addig jó volt ez itt, de ezt magukkal kell elrendezniük. De amikor elmennek és azt mondják, hogy majd visszajönnek, ha jobb lesz, attól bírok hupililát hányni. Engem is megkísért a dolog persze, de helyből végig is tudom gondolni minden vonzatát, ahogy ezt tettem tavaly előtt is. Igen, én ezt máig komolyan gondolom: aki elmegy cserbenhagy itt mindent, mindenkit, a saját gyökereit, az identitását.

Ismerek ilyeneket, ilyen a Nagymamám is. Ő ’56-ban ment el. Nem politikai okok miatt, hanem pont azért, amiért ma a fiatalok elmennek: ez a könnyebb út. A Nagymamámat a családom részéről és valószínűleg a korábbi ismerősei részéről is érték éles, bíráló olykor megvető szavak. Lehet, hogy igazuk volt, lehet, hogy nem, de egy biztos a Nagyanyám borzasztó következetes volt abban, és ezt nagyon becsülöm benne, hogy miután kiment a szerinte könnyebbe, nem ugatott vissza. Nem lebegtetett, hogy majd ha egyszerű lesz itt is, akkor ő visszajön.

Elment, ottmaradt, korrekt.

A másik, ami miatt nem igazán értem a fenti írást, vagy éppen a múltkor nálunk beszélgető unokahúgomat, hogy nem álltak bele ebbe a rendszerbe még. A fent idézett cikk szerzője azt írja végigdolgozta az egyetemi éveket, majd meghatározott állást akart szerezni, mást nem, mint a „megalkuvó” pályatársai. Az unokahúgom kísértetiesen hasonlóan gondolkodik. És itt nem értem meg őket. Nagyon ritka az, hogy helyből azt csinálhassad, amit szeretnél. És az, ha megpróbálsz boldogulni, hajlandó vagy érte kompromisszumot kötni, az nem megalkuvás, hanem racionalitás.

Ez a sült galamb effektus.

Vagy jön a tuti, vagy inkább én megyek a tutiba. És ilyenkor jön az, hogy itt nincs munka, itt nem lehet megélni, itt a szar van. Miközben ez egyértelműen nem igaz. Ebben az országban kurva sok munka lenne, csak baszunk, kollektíve, elvégezni. Pedig ha elvégeznénk előbbre lennénk, és a rendszer belülről sokkal könnyebben, tudatosabban és racionálisabban módosítható, mint kívülről.

Van egy barátom, aki szintén azt mondta, hogy ha 2014-ben nem lát változást ő elmegy. Az ő esetében azt gondolom, hogy nem tudnám kárhoztatni, mert ő végig csinált sok évet a közoktatásban, aztán egy rövid ideje váltotta  versenyszférára. Halad, küzd és úgy elégedetlen. Amellett, hogy nem hiszem, hogy kinn jobban járna, őt el tudom fogadni. Megpróbálta. Sőt még mindig próbálja.

A másik, ami a fenti cikkben is előjön az igazi demokrácia, a valóban elfogadó társadalom kívánása.

Hát igen, ezzel nincs nagyon mit vitatkozni, nagy hátrányban vagyunk, épp most ekézik újra a melegek jogait, írják át úgy az irodalmat, hogy minden ami nem Wass Albert, az nincs is (igen túlzok!), nyomják le a nem „nemzetinek aposztrofált” kultúrát a föld alá. Ühüm, de azért ettől még ez létezik. A magyar kultúra, a magyar szubkultúrák léteznek és az, hogy az elmúlt – szerencsés – években virágozhattak nem attól volt, hogy a képviselői elmentek innét, hanem attól hogy itt maradtak és kiharcolták a jogaikat.

A melegek jogai, a regisztrált élettárs fogalma lehet, hogy nem a tökéletes cél, de egy olyan eredmény volt, ami évek, évtizedek hosszú munkáján múlt. A zenekarok, a színházak, a mozik, amik az elmúlt két évtizedben felütötték a fejüket és kibújtak az underground köpönyegéből nem csak úgy manifesztálódtak, hanem keményen megdolgoztak. Amikor az első Milla tüntetésen a Ha én rózsa volnék-ot elkezdte Bródy gitározni, vagy amikor az ikszediken Menyhárt kiállt egy szál gitárral és elbúsongta, hogy agyamban kopasz cenzor ül, akkor ezek az emberek nem tettek mást, mint – gondolom bánatosan – visszazökkentek egy jó két évtizeddel korábbi állapotukba. Mert ők tudják, hogy a szabadság, a haladás az nem magától terem. Azt nevelni kell, félteni kell.

Mindannyiunknak.

Aki nem akarja menjen békével, de az itt maradók nevében annyit kérek, hogy ne fárasszon minket a saját lelkével és a jó ötleteivel. Van bajunk nélkületek is épp elég.