Biztos pontnak lenni

Egy, talán két éve egy közeli jó barátom arról panaszkodott, hogy valakije azt mondta neki, hogy mivel nincs gyereke fogalma nincs róla, hogy az mit jelent. Valami kocsmában ültünk, jó sörök felett, és egyetértettem vele: ez egy baromság. Ma, a másik oldalról azt gondolom annak a valakinek volt igaza, az más dolog, hogy én ezt nem nyomnám másnak az arcába bele.

Mert amíg várod a gyereket, az elsőt, addig még fogalmad sincs, hogy a világ legnagyobb csodája vár rád, egyszer csak, kettőtök miatt hárman lesztek. Illetve azt hiszed fogalmad van róla, de a tudata csak sokkal később jön elő.  Borzasztó félelmetes amikor odaadják neked, hogy tessék, itt van, innentől ő a Te gondod. Erre nincs recept, erre nincs felkészítés. Erre az van, hogy ezt nem is érzed át. Kezdetben ez olyan, hogy igazából ez valami kitérőnek tűnik. Azt gondolod, ha tudod is, hogy nem így van, hogy valami vendégszerű jött hozzád.

Én már nem emlékszem ez hogy alakult át, nekünk ugye nehezített pályánk is volt ebben a sztoriban, de piszok gyorsan adod fel azt, amit addigi önmagadnak gondoltál. Mert máshogy nem megy. Mindenki azt mondta, hogy az iskola végével majd, amikor eltűnik a szabadságom az a nagy fordulópont az életben. Nekem valóban az volt, akkor találtam rá a szabadságomra. Az igazi fordulópont az volt, amikor egyszer csak rájöttem, hogy mindazt, amire addig az időmet áldoztam, amiről mindig mindent tudtam kívül került rajtam. A világom rendezett volt, bejáratott és egységes. Voltak fix pontok, személyek, célok. Voltak napi rutinok, amik magamról szóltak.  Magamon és a szórakozásomon kívül Zsófival kellett törődnöm, neki meg velem, mert így volt a legjobb. Így éreztük jól magunkat.

Mondok egy nagyon egyszerű, banálisan mindennapi példát: van egy Google Reader accountom, egy évvel ezelőtt volt benne vagy 120-150 feed, politika, kultúra, sci-fi, geek dolgok, warcraft, minden ami én voltam. Ma van benne 10 feed, ha van annyi. Egyszerűen az az idő, amim volt arra, hogy naponta ezt átpörgessem nincs többé. De mondom máshogy, kidobáltam őket, mert egy idő után rájöttem, hogy jelen pillanatban nem is érdekel.

Vannak dolgok, amiket nem magam dobáltam ki, hanem azok vetettek ki magukból. Például az a baráti kör, akik mi voltunk, jópáran mára gyakorlatilag nincs. Találkozom néha egyénekkel, vagy párokkal belőle, de úgy ámblokk már nem. Ez például hiányzik, mert évekig velük éltünk, nekik szerveztünk megszámlálhatatlan házibulit, balatoni hétvégét meg egyéb programokat és most ők nincsenek itt. Nekem, nekünk a szervezésre marginális időnk maradt, ők meg nem nagyon mozdulnak úgy, hogy mi is beleférjünk. Ez nem panasz, félreértés ne essék, ez tény. Hirtelen nagyon más életünk lett és erről például anno azt gondoltam, hogy nem lehet probléma, hisz mi olyan nexusban vagyunk, hogy még egy személy nem zavarhat be ebbe, hisz így is állandóan jöttek-mentek új személyek. Mégis, Cili nem fért bele.

Talán ha már majd náluk is lesz ilyen, mármint gyerek, akkor ez megint változik, akkor az élethelyzetből adódó különbségek elsimulnak és újra lehetünk az a társaság, vagy valami, ami abból nőtt ki. Addig asszem annyit lehet tenni, hogy minél jobban vigyázni kell a még meglevő kapcsolatra. Ne vesszen el végleg.

Viszont ilyeneken csak ritkán van idő rágódni, mert közben más dolgok is nagyot változnak, más kapcsolatok is módosulnak. Például hirtelen felnősz. Az egész társadalom körötted, az a szociális gubanc, amibe születtél tolódik egyet előre, ami olyan érzés, mint túlélni egy földrengést. A szüleidre kevésbé úgy tekintesz, mint a szüleidre, inkább, mint a gyereked nagyszüleire, ami minőségileg is más kapcsolat. Az ő kapcsolatuk irányodba is változik, hirtelen eltűnsz, mint a gyerek, ami amúgy már rég nem voltál, csak nekik, mert ők is megtalálták azt, amit benned egy ideje elvesztettek. Ott van például az Apám, tudtam, hogy ő nagypapa lesz, azt is, hogy imádni fogja az unokáját, de, hogy ennyire aktív lesz, arról sosem álmodtam.

Dehát a legnagyobb meglepetés, az maga a gyerek. Ott van, és nincs a nyelvtannak az a hangsúlyozása, amivel ezt az ottlevést ki lehetne fejezni. Eteted, altatod, pátyolgatod. Azt akartam írni, hogy félted mindentől, de ez nem igaz, mert nem félted, csak tudod, hogy jelen pillanatban még senki nem ismeri úgy, mint Te, és ő se ismer senkit úgy, mint az anyját, aztán meg engem. Az apaság szülőként például egy olyan pont, ahol sosem leszel első és ezt tudomásul kell venned, de ez nem baj, mert örülsz annak, ahogy látod ami kialakul a gyereked meg az anyja közt. Ebben a dologban másodiknak lenni is a világ legjobb érzése.

Mi lassan adtuk ki másoknak is Cilit. Biztos ez fura volt és biztos vagyok benne, hogy sokszor meg is lett ez beszélve a hátunk mögött, de senkinek nem kívánom azt ahogy mi őt megkaptuk. Ezekután sokkal jobban magunkhoz akartuk kötni, hogy tudja kik vagyunk, a többiekre lesz még elég ideje, náluk nem ugyanaz kell. Persze a család biztos nem így gondolja, de szerintem minden lehetőség adott arra, hogy együtt legyenek Cilivel, legfeljebb az nem adott, hogy mi kikerüljünk még a képből. Az még egy darabig nem is lesz az.

És itt jön az, ami nagyon nagy változást hozott bennem, ami nekem ebben az egy évben egy rádöbbenés volt, hogy miért vagyok olyan, amilyen. Megdőlt benne a szüleim nevelési elveibe(?) vetett hit. Ha én nevelném saját magam, akkor, biztos, hogy máshogy csinálnám. És ez alapján máshogy akarom Cilivel. Több biztonságérzetet szeretnék neki adni. Ez durván hangzik, mert én mindig biztonságban voltam, a családom mellettem és körülöttem állt, csak mai fejjel visszagondolva rájöttem, hogy ezt nem tudtam mindig. És azt akarom, hogy Cili tudja, mindig, hogy ott vagyok. Ha ez azt jelenti, hogy ott is kell lennem, akkor semmi más nem lehet fontosabb. Most, míg kicsi és máshogy nem érti/érzi ez azt jelenti, ha tehetem vele vagyok, ha programot csinálok, akkor abba őt is belekombinálom.

Nem azért akartam gyereket, hogy ne vele legyek, hogy ne vele, hanem mellette éljek. Ha kirándulni akarok, akkor alárendelem az ő képességeinek a dolgot, ha bármi szabadidőset csinálok, akkor ugyanazt teszem. Ha ettől hétre haza kell érni, akkor hazaérek hétre, ha úgy kell menni, hogy legyen egy melegítő, amivel elkészítjük a kajáját, akkor legyen, vagy ha nem megoldható nem megyek. És a legfontosabb: ha ő nem élvezné/értékelné: nem teszem.

Emellett felértékelődnek a gyerekkoromnak olyan részei, amit eddig nem tudtam elégé értékelni. Az, hogy szüleim nem tartottak vissza semmitől, mindent megmutattak, amit csak tudtak, hogy az értékeiket úgy tudták átadni, hogy az övékét a mai napig a magaménak érzem. Ezt jó lenne, ha sikerülne nekem is. Visszatérve a nyitó metaforához, nem magammal akarom Cili lapjait teleírni, hanem, hogy ő úgy írja azokat a lapokat, hogy én is benne legyek. Benne legyenek az én dolgaim, az én Balatonom, az én Magyarországom, az én könyveim, az én zenéim az a sok minden amit tőlem fog kapni, amit én már megéltem és elmondom neki, hogy mi vár rá. Így lehet túlélni. Ezt jó lenne eltanulni a szüleimtől, hogy csinálták.

Egyenlőre annyit tudok tenni, hogy biztos pontnak jelölöm ki magam az ő életében, a többiről még fogalmam sincs. Remélem mindig jól fogok improvizálni.