A magyar villanygitárosok

Kicsit nagyobb kihagyás után jelent meg a Kiscsillag új albuma, a harmadik. Pozitív értelemben mondom, hogy nem sok izgalommal nyomtam rá a dalok.hu oldalon a megvásárlom gombra, lejött a flac először, csak aztán az mp3, szépen felcímkéztem, bedobáltam a mappába, a többi ömlesztett zene mellé, feltoltam a telefonra és elindultam otthonról, mikor már a kapuban jártam, akkor nyomtam csak rá a play gombra.

A rá következő pár perc fenomenális volt. Tudtam, hogy jó lesz, de azért attól féltem, hogy a kapuzárási pánikra folyamatosan rájátszó zenekar újat ebből a témából nem tud kihozni, csak ugyanazt a jót. Hát tévedtem. Eddig csak a kulcslyukon nézelődhettünk, most beengedtek minket a szentélybe.

Nem fogok számokon átívelő vesézést végrehajtani itten, arra ott a Lángoló Gitárok, a Recorder, LD meg a többi zeneblog. Én csak személyes benyomásokat és véleményt tudok mondani. Ez egy tökéletes kis album lett.

Nem tudom, hogy ez mi. Rock, pop, néhol talán blues is, de olyan, ami azóta nem került le a telefonról. Pedig többször voltam helyszűkében.

Lovasi a Kispál feloszlása után ugyan azt nyilatkozta, hogy kérdéses, hogy újra tudják-e építeni magukat, de ő akkor már egy másik zenekarral, ezzel, a második lemezén volt túl. Neki nem sok félnivalója volt. Úgy tűnik, hogy ő szerzőpárosban tud dolgozni, kell mellé egy másik ember, aki évekig Kispál András volt, most meg a Lecsó. Borzasztó nehéz lenne megmondani, hogy melyik páros a jobb, mindenesetre mások. Leskovics hozta mindazt, ami jó volt a PUFban, a gátlástalanságot, azt, hogy mer pozőrként gitározni, kiállásban és játékban is. Ezt összerakva Lovasi zenei ötleteivel és szövegeivel egy, a Kispál András féle minimalista, egyszerű, néhol tán nyers világától nagyon különbözik. A Kispál és a Borz egyszerű zenekar volt, odaállt és könnyedén súlyos volt. A Kiscsillag produkció. Minden hang a helyén van, minden mozdulat elpróbáltnak hat. Mindezt nyakonöntik azzal, hogy a pózból kikacsintanak, néhol direkt elügyetlenkedik. Ők ilyen fiúk.

[poll id=”5″]

Még a végén kicsit visszakanyarodnék a bevezetőhöz.

Összehasonlítgatásokkal kezdtem, amiket talán illene megmagyaráznom. Bérczesi állati érdekes figura, de ő olyan sárból gyöngyöt gyűjtögető valaki. Annyira át van itatva a zenével, hogy mindenre csak ezen keresztül tud nézni. Nagyon sokat mondó az az interjú, amit a legmélyebb, legszétcsúszottabb állapotában készítettek vele, ahol beszélni is csak úgy tudott, hogy közben az ölében tartott gitárt pengette. Nem létezett zene nélkül. Az ő számai  nagyon jók, a szövegei egész meglepőek és bár a  jó részük több, mint tíz éves, egyszerűen nem kopnak meg. Mégis, a Hiperkarmás szereplésénél az elmúlt években sokkal érdekesebb volt, amit a Plutóval meg a  Barikákkal csinált. Mindkettőnél meglátta a zenei lehetőséget, azt mondanám, hogy a csiszolatlan gyémántot megcsiszolta. Nemes András zenei ötletei és szövegei kiválóak, de ahogy Bérczesi hozzájuk nyúlt a lámpából reflektor lett. A Panírozott Barikák népzene-költészet-rock vonala lehetne akár valami Kalákás izé is, de nem az. Egy gitár, és négy ember a mashupot és a költészetet hozza össze. Az összegyúrást is összegyúrják. Zseniális! De ezt más nem is tudta volna megcsinálni, csak Bérczesi, ehhez az kellett, amit ő tud: zenén keresztül látni a világot.

Na, őt ugye Lovasival hasonlítottam össze, nem véletlen. Mindketten ugyanazt az ívet járják be, csak Lovasi nem lett közben roncs. Siker, zene, saját stílus, mondhatni stílusteremtés. A gépszíj mindkettőt elkapta, de Lovasi ezt úgy kezelte, legalábbis kívülről nézve, hogy rengeteg mindent csinált, nem hagyta az alkotó energiát maga fölé nőni, nem roppant bele. Film, népzene, rock, sanzonok, kiadó, kultúr-politika ez vezetett a Kossuth díjhoz. Bérczesi meg ült a Gödörben és csak úgy tudott beszélni, ha közben gitározott. Micsoda eltékozolt évek, ötletek és sajnos a hangja is.

Itt kötném át az írást Kis Tibire meg a Quimbyre, akiket szintén megneveztem a bevezetőben. Igen, a Quimby lett volna a legjobb, ha nincs a Kispál. Mert egészen meglepő dal és szövegviláguk volt, spontaneitás sugárzott belőlük. Amiről szépen kiderült, hogy nem is igaz. Lehet, hogy a Quimbynek tényleg hiányzik a drog, mert amióta az nincs a zenekar egy önmagát ismétlő lapos, már elnézést, de fos. Ők még nagyobbat buktak, mint Bérczesi, mert innen nincs mód felkelni. Bérczesi nem adott soha mást, mint ami, csak önmagát. Még ha a legvadabb állapotban is volt, újra ugyanazt az interjút mondanám, ő ott akkor is csak annyi, amennyi. Nem pózolt, nem mutatta azt, hogy ő több lenne önmagánál. A Kispál, amikor nem ment tovább emelt fővel távozhatott. A Quimby most szeretne visszamenni klub zenekarnak, legalábbis ezt nyilatkozták. Az nem megy. Ez egyirányú utca, de ha már nem érzik jól magukat az arénában, meg a nagyszinpadon, akkor őnekik is nyitva van a lehetőség: abba lehet hagyni.

A harmadik lemez után vagyunk pár hónappal a Kiscsillag esetében, a zenekar sem mai csirke már. Nem hobbi zenekar, még ha annak is hirdették, hanem egy sokkal átgondoltabb vállalkozás, mint bármi, ami mellettük van a  magyar zenei életben, már az élőzenét játszóknál. Ők nem majd lesz valahogy alapon szerveződtek, hanem már rutinos vén rockfarkasok újraindultak. És náluk megy is, van benne lendület, fiatalosabbak, mint egy csomó fiatal tehetség.

Utolsó gondolatként emlékezzünk meg az ellenpéldáról is. A Velőrózsák zenekar, amit Kispál András gründolt magának már a névválasztással is izzadságszagot áraszt magából. A Velőrózsák azért alakult meg mert Kispál még mindig gitározni akar. Ez az egyetlen biztos pont, hogy mit akar gitározni, miről szóljon az egész, kivel, meg, hogy igazából Kispál Andráson kívül mást érdekel-e még, hogy ő gitározik: lényegtelen.

Csak nem megy, mert ez nem kínálat alapú piac már.