Böjte atya és az elviccelődött egzisztenciák

Kedves Csaba!

Nem tűnsz túl empatikus embernek az írásod alapján. Beszélgetőtársaid arról panaszkodnak, hogy az egzisztenciájuk megingott, hogy nem látják miként élnek meg a jövő évben, mire megpróbálod „viccel elütni az élét a durva beszédnek”.

Szeptemberi bejegyzés, kíváncsi lennék, hogy a mostani felzúdulást minek tartod, kedves Csaba. Durva beszéd alatt azt érted, hogy az elkeseredett emberek elmondják a bajukat, hogy egyre inkább kilátástalannak tűnik a helyzetük?

„Hazamentem, bekapcsoltam a számítógépet és szinte minden internetes oldalon vitákról, tüntetésekről, fenyegetőzésekről olvashatok. Jön a fűtésszámla és vele az utóbbi húsz év legnagyobb sztrájkja, mondja egy elkeseredett ember. Nézem a híreket, az indulatokat, és látom, hogy sokan készek politikai érdekekből, egy kis fizetésemelésért szétverni akár saját hazájukat is.
Nézem a megbojdult világot és nem értem, hogy okos szónokok miért nem magyarázzák el érthetően, hogy mit jelent, ha egy állam eladósodik, és mivel jár, ha már állampapírjait nem tudja a piacon értékesíteni és emiatt államcsődöt jelent be?”

Sajnálom, de úgy érzem ez nagyon álszent gondolat. Itt nem a kis fizetésemelésről van szó, hanem a mindennapi lét kilátástalanságáról. Nem keresek se én, se a feleségem sokat, de úgy éreztük, hogy el fogjuk bírni, hogy vállaljunk gyereket. Mióta azt látom, hogy az országomban a magáncégek, az emberek egyéni megtakarításai, egy szóval a magántulajdon megszűnik, mert a kormány bármikor einstandolhat nem tudok előre tervezni, aggódok. A lányom miatt. Megkapom a bankszámlámra a fizetésemet és azon töprengek egybe ki kéne venni, hiszen lehet, hogy holnap reggel azt olvasom: az állam rátette a kezét. Oké, de otthon mit csináljak vele, beteszem a cihába és elértéktelenedik: holnapra rizikós, hogy mire lesz elég.

„Mi a megoldás? Ha tűz van, nem szabad olajat önteni a lángokra! Választottunk egy kormányt, hagyjuk, hogy dolgozzanak, bízzunk bennük! Kapcsoljuk ki a televíziót és szépen menjünk el dolgozni. Nagydiákjainkat elvittük egy – egy napra napszámba krumplit szedni. Egy napi munkabérük egy nagy zsák szép krumpli volt, egy napi munkáért annyi krumplit kaptunk,
mennyit egész télen egy fiatal elfogyaszt. A nyári vakációban elmentünk 20 diákkal erdőt tisztítani.
Egy heti munkánk után annyi fát kaptunk, amellyel egy 20 fős otthont a télen ki lehet fűteni. Persze lehet veszekedni, háborogni, de tudnunk kell, hogy egy ingatag lélekvesztőben hánykódunk a tengeren, és ha egymásnak esve rúgkapálunk, akkor könnyen felborul a csónakunk, ingatag civilizációnk összedől, és sokunkat maga alá fog temetni.”

Megbocsáss, de nincs igazad. Nem alap nélkül hőbörgünk, tegnap is dolgoztunk, ma is dolgozunk és ha csak teljesen tönkre nem teszik az országot mindenféle hagymázas hülyeségekkel, amit unortodox gazdaságpolitikának csúfolnak, akkor holnap is fogunk. Én szeretnék. Szeretek dolgozni, tényleg, még ha ez meglepő is. Nekem megnyugvást ad az, hogy tudom én elvégeztem amit vállaltam és ezért pénzt kapok. Hajlandó voltam a munkámért kompromisszumokat is kötni, boldog vagyok tőle. Voltam. Mert nem tudom mire lesz ez elég.

Egyre többet dolgozom és ez csak arra elég, hogy most már hárman megéljünk. Semmi plusz, kulturális kikapcsolódás, nagyobb utazás, vagy egy komolyabb lakásfelújítás. Csak remélem, hogy ez holnap is elég lesz hármunknak. De sehol nem látom, hogy ez minimálisan is szavatolva lenne.

És nem, engem nem nyugtat meg, hogy kimegyek az erdőbe fáért, mert a gázkazánt nem tudom fával fűteni. Másrészt a városom környéki erdőből nem hozhatok csak úgy fát el, mert az lopás. Mint egyházi ember, asszem felrémlik Neked is a hetedik parancsolat. Én nem vagyok hívő, de ehhez enélkül is tartom magam, míg azt látom, hogy a választott kormányom nem ezt teszi. Lop, tőlem.

És megbocsáss, de én nem úgy akarom élni az életem, hogy kimegyek egy földre krumplit szedni. Ettől nem lennék boldog. Van, akit azzá tesz, ő ezt dolgozza, a szedett krumplit meg én megveszem tőle. Sőt, nyápic alak vagyok, ha előre mosva van még kicsit többet is hajlandó vagyok fizetni érte.

„Próbáltam mondani, hogy az állam csak azt oszthatja szét, amit mi termelünk. „Ha nincs elég pénz, kérjenek kölcsön!” – jön kapásból a válasz. Ennél több kölcsön már könnyen Görögország nyomdokába viheti a mi országunkat is, itt is államcsőd lehet, – próbáltam mondani. „Kit érdekel? Azért kapják a fizetést, – mondja egy főiskolát végzett személy, – hogy nekünk is fizetést adjanak!”

Amiről te beszélsz az a kommunizmus, vagy még archaikusabb elképzelésben az istenkirályság. Egyiptom, ahonnét még az Úr is kivezette népét, nem tetszett nekik a központosított hatalom. Tévedsz, a demokratikus piacgazdaságban nem az állam tart el minket, nem ő osztja szét a javakat, hanem mi tartjuk fenn, fontos, hogy fenntartjuk és nem eltartjuk az államot. Mi megtermeljük az állam pénzét, befizetjük neki a pénzünk egy – jelentős – részét, hogy azt ő a legjobb tudása szerint a nemzetünk fenntartására fordítsa. Infrastruktúrára, nevelésre, egészségügyre, szociális ellátórendszerre, satöbbi. Nem, ezek nem kegyúri adományok, ezeknek a tulajai mi vagyunk, adófizető polgárok. Legalábbis eddig ez volt a rendszer.

Ha azt látjuk, hogy az állam gondatlanul kezeli a rá bízott pénzünket, akkor mint tulajdonosoknak jogunk van elégedetlenkedni. Ha azt látjuk, hogy az állam elveszi azt is a mienkből, ami nm illetné meg, akkor jogunk van felháborodni. Amikor azt látjuk, hogy az állam tudatosan tönkre akarja tenni az országot gazdaságilag, kiemelem, nem a randa zsidajok, akik minden idióta összeesküvés elmélet gonoszai, hanem a snájdig kuruc legények, a mi fiaink, akkor arra azt mondjuk, hogy ez hazaárulás.

Szóval, kedves Csaba nincs igazad. Amit írtál nagyon átgondolatlan, tele van csúsztatásokkal. Ne az emberekre akarjad terhelni a hatalom bűneit, az egyháznak ez a feladata már a középkorban leáldozott.

Ugye?