Úri vircsaft?

Olvastam ma már olyat, hogy a tegnapi tüntetés a budapesti elit, a középosztály úri vircsaftja lett volna. Lehet, sajnos nem voltam ott, így csak elfogadni tudom, amit írnak, de még ha ez igaz is, akkor is nagy eredmény, hisz megint sok ember, látványosan állt ki a saját véleménye mellett.

A legörvendetesebb az, hogy tegnap végre közösen tudtak kiállni ellenzéki pártok és az elmúlt másfél-két évben szerveződött civil mozgalmak. Ez – saját vélemény következik – egy dolog miatt volt lehetséges, mert az LMP, végre, fordított a politikáján (ha szar szóviccet akarnék gyártani: rájött, hogy lehet más) és hajlandó volt az MSZP mellé állni. Nagyon boldog vagyok, hisz legalább egy éve ezért ostorozom őket a blogon, hogy a minimális kooperációra se voltak hajlandóak. A szememben az LMP a december 23.-án rendezett megmozdulásával és a tegnapival elindult azon az úton, hogy komolyan vehető politikai erőként tekintsek rá. Nem fogunk soha egyetérteni, de ha maradnak ezen a vonalon, a nyitottabb, nem elutasító politizálásnál, akkor meg fogom követni magamat. Hajrá!

a night at the Opera – fotó: Csuday Gábor

Még mindig nem értem azt, azonban, hogy miért olyan isten ellen való dolog egy utcai megmozduláson az azonos véleményen levő politikai pártokat eltüntetni. A tegnapi napban az volt a jó, hogy a transzparensek jelezték: se a politika, se a civilek nem hajlandóak birkaként beletörődni az eseményekbe. Mennyivel erősebb ez így, mennyivel komolyabb.

Mindig azt mondtam, hogy a magyar egy totyakos forradalmár fajta. Nehezen mozdul mindaddig, míg a szar már a szája környékén kezd hullámzani, akkor erőt vesz magán és felkel. Rendbe teszi a környezetét és visszadől. Most ezt láthatjuk éppen, ébredezés van. És az első mondatra visszatérve: az nem baj, ha a budapesti „elit” mozgolódni kezd. Az ilyen mozgolódásokat évente legalább kétszer nemzetileg ünnepeljük, márciusban és októberben. Nem kell ezt lekicsinyelni.

Kíváncsi lennék viszont, hogy Orbán Viktor hogy érezte magát tegnap, amikor nem tudott bejutni az Operába. Állati dühös lehetett. Nem hiszem, hogy érezné azonban a dolog súlyát, igazi kamikaze Ő, aki valószínűleg az utolsó pillanatban is biztos lesz benne, hogy minden úgy van a legjobban, ahogy ő azt elképzelte. Ez a mi nagy szerencsétlenségünk. Mert a fentebb említett, állami ünneppel honorált eseményeknél van egy sokkal szebb is, a ’89-es tüntetések, az akkori március 15., ami után a tömeg elérte, amit akart és senkinek nem lett baja belőle. Nem verték meg, nem lőttek. A ’48-as és ’56-os tüntetés harccal és vérrel végződött. És attól félek, hogy a kamikaze effektus miatt ez most is így lesz.