„Legyen béke, szabadság és egyetértés”

A magyar alkotmányos demokrácia kudarca.

Úgy tűnik, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinél mostanában túlteng a kormány gyalázás a blogoldalán. Dehát könyörgöm, mit lehet még tenni? Engem érdekel a mindennapi politika, az alig másfél éves apátiámból Orbánék úgy ráztak fel, mintha magasfeszültséget vezettek volna belém. Azt gondoltam, hogy hülye itt mindenki, erre nem érdemes időt vesztegetni, aztán jött ez a pár agyagbáb és kiderült, hogy azért lehet még hülyébbnek is lenni.
Grafomán is vagyok kicsit, és annyi magas labdát dobálnak fel, ha nem ütném le őket fizikai fájdalmaim lennének.

Ezek mellett arról fog a gomb utáni rövid eszmefuttatás szólni, hogy miért gondolom azt, hogy ennek a zsákutcának a végén nem egy téglafal van, hanem puskák. Ami sokkal-sokkal rosszabb.

Most vagyok 31 éves. Már felfogtam, hogy mi történik, amikor rendszert váltott az ország. No persze, egy amolyan tíz éves gyerek szintjén, akinek a szülei hónapokig másról sem beszéltek. Egyke voltam, kicsi voltam, nem volt kire hagyni, hát mentem velük. Meg dobáltam a postaládákba a szórólapokat. ÍNekem ez volta rendszerváltás, cigiszagú panellakások, lepukkant irodák, főleg szakállas emberek, akik akkor tök öregnek tűntek, ma idősebb vagyok az akkori önmaguknál. Minden pezsgett, bizakodott, jó volt.

Jó volt a szó legnemesebb értelmében, mert akik mozgatták együtt akarták ugyanazt, hogy egy jobb világ jöjjön mindenkire. És olyan kurva nagy szerencséjük volt, hogy kiléphettek az elvek mögül és megkapták azt az esélyt, ami talán századokként ha egyszer megadatik: megcsinálhatták.

Persze akarni a jót: kevés. Az nagyon könnyű. Létrehozni a jót, na az már valami. Nálunk ez nem sikerült igazán. A létrejött rendszer ezer gyerekbetegségtől szenvedett, amik önmagukban még nem lettek volna súlyosak, ha nem derül ki, hogy a jót felhasználni és nem kihasználni kell. A szabadság ami eljött ránk, mint mennyből az angyal, de a nagy többség úgy értelmezte, hogy az angyal csak neki jár, a többiek meg gebedjenek meg.

Egy valami tartott mindig a helyes úton, hogy az alapok, azok még őszintén születtek. Nem egyénnek voltak kitalálva, hanem mindenkinek, aki úgy van anyakönyvezve, hogy magyar állampolgár. Ezeket az alapokat egy vékony füzet jelentette. Nekem is megvan otthon, alig negyven oldal, elegáns és karcsú, piros kötésű kis könyv, aranyozott betűkkel ez áll rajta: A Magyar Köztársaság Alkotmánya.

20 évig működött. Nagyon okosan volt megszerkesztve: hiába próbáltad kicselezni, kérlelhetetlen logikája miatt kikezdhetetlen volt. Nem tudtad azt mondani, hogy a fehér fekete. Nem engedte.

Sok baj volt, sokszor azt gondoltuk, hogy ennél vacakabb már nem lehet. Általában meghazudtolt minket az élet és lett vacakabb is. De emellett, ha te akartál, akkor boldogulhattál. Az ország, amikor én tizenéves voltam kivirágzott. Olyan életminőség javulás következett be, ami felfoghatatlan. És ez a folyamat megállíthatatlanul tartott. Az emberek bár sírtak és kifordították a nadrágzsebüket, hogy mit akarnak tőlem, de közben tévét vettek, fruit of the loom pólót meg nyugati autót. Elmentek bevásárolni Ausztriába, nyaralni a tengerre, sörözni Belgiumba és hullámvasutazni Disneylandbe.

Amikor tíz éves voltam, akkor le kellett járnunk a sarokra a piros telefonfülkéhez, hogy felhívjuk a nagymamámat, akinek ikervonalas készüléke volt otthon. Amikor tizennégy voltam már otthonról is hívhattam, és tele voltam különféle mintájú telefonkártyákkal, hogy haza tudjak szólni a szülőknek, hogy mi van velem. Amikor tizenhat lettem apukámnak mobiltelefonja lett, és onnantól már Balatonon sem kellett sorban állni esténként a telefonfülkénél. Mire húsz éves lettem az egyik utolsó voltam a generációmban aki megkapta a saját mobiltelefonját. Ma már elképzelhetetlen ha valakinek nincs telefonja. Hivatalosan több mobiltelefon van az embereknél, már előfizetésileg, mint az ország lakossága újszülötteket is beleértve.

És az autók? Kiderült, hogy szűk nekik a város. Húsz percbe telik este parkolni. Ha nem lenne pénz ebben az országban, ha nem növekedett volna az életszínvonal, ha nem lenne jobb mindenkinek, mondjátok meg nekem: ugyan miből lenne ez a rohadt vagyonosodás?

Szóval haladhattál, élhettél, elmondhattad a véleményedet. Ettől még nem érezték boldognak magukat a népek, mert az adott jó éppen mindig kevés, de visszanézve azért általában örültek. Egy valami fájt mindig, ha azért akarták a pénzedet, hogy másnak is jobb legyen. Ebből az életérzésből aztán politika lett. A politika egy hálóban vergődött, nem mertek hozzányúlni a rendszerhez, mert féltek, hogy az emberek nagyon nekibúsulnak és többé még annyira sem szeretik őket, mint eddig. A kezeletlen bajok aztán a politika fejére nőttek.

A jelenlegi kormányunk aztán nekilátott. Nem az a baj, hogy át akarják szabni a rendszert, hogy rendbe akarják tenni az országot. Az nagyon fasza lenne. Én egy kicsit bíztam is bennük, mikor megnyerték a választásokat. Akkora esélyt kaptak rá, amilyenje jó ideig senkinek nem lesz. A probléma ott van, hogy a 20 évvel ezelőtti logikával szembe mennek és nem úgy fektetik le az alapokat, hogy mindenkinek jó legyen, hanem úgy, hogy csak nekik dolgozzon. Azt hiszik, hogy jobban tudják másoknál, hogy hogyan akarnak élni. Márpedig Orbán Viktor vagy Semjén csak azt tudhatja, hogy őneki hogy jó élni. De Őri András, Kis István meg egy csomó másik állampolgár rühellene Orbán Viktorként élni. Ezek az emberek a saját életüket szeretnék.

Az ország szép lassan átalakul. A fundamentumában inog meg, mert az eddigi alkotmány, amire építették erős volt, logikus, egységes, amit ráraktak az lehet, hogy rozoga volt, foltozott, de megállt a lábán. Az új alkotmány viszont üres. A lényegi pontokon a semmiben lebeg, és azt akarják tőle, hogy amit ráépítenek, az majd felülről alátámasztja. Egyértelmű, hogy ez lehetetlenség. Alapozás nélkül nem tudsz várat építeni. Hogy is van a Gyalog-galoppban? A király felépítette a várat, a mocsárban, ami elsüllyedt, sebaj felépített még egyet, az is elsüllyedt, aztán a következő leégett, romba dőlt és aztán süllyedt el, de a mostani az áll. Igaz, hogy mindent megadna érte, hogy szilárd talajt érezzen a lába alatt. Na itt vagyunk mi.

Beköltöztünk a mocsárba és felépítettünk egy várat. Januárban lesz kész az első. Csak idő kérdése, hogy elsüllyedjen, szerény személyem szerint, bár nem vagyok jövőbe látó, hamar bekövetkezik majd. Utána még fogunk várakat építgetni egy ideig. Sikertelenül. Mocsárra lehetetlenség.

A dologban az lesz a kínos, hogy közben tönkremegyünk. Nem fogunk tudni ennyi várat építeni a semmire. A semmiből. A jövőnket már feléltük az első vár megépítésére. Viszont mire jön a katasztrófa az emberek már nem tudják majd azt mondani, hogy jól van, elég a várépítő kormányból, mi nem a mocsárban akarunk élni, hanem, a szárazföldön, mert addigra az ő szabadságukat is megbéklyózza az az alkotmány, ami nem garantál semmit.

Kvázi diktatúra jön. Mert demokráciának ezt már nem lehet nevezni. Az most megbukik. A diktatúrák ritkán adják olcsón magukat. Lőni szoktak. És szerintem fognak is. Az adu ászt, a békés átmenet kártyát kijátszottuk 20 éve. Egy időre nem kapunk ilyen leosztást.

Robert Capa: A milicista halála

Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság jó ideig utolsó elnöke azzal ment az egyesült Államokba, hogy mi lezártuk a demokráciába való átmenetet. Megmutatnánk másoknak is, hogy miként kell ezt.

Szerintem is befejeztük a demokrácia építését, és azt gondolom, hogy a mások tanulmányozni is fogják a módszereinket, hogy megnézzék:

hogy nem szabad csinálni.