Cigány egy élet
Másodrendű állampolgárok Magyarországon
Az elmúlt egy hónapban nagyon sokat kellett a János kórházba járnom. Szülészet, koraszülött osztály, az egyértelmű, az apasággal járó élményen kívül az egyik legnagyobb benyomást a többi hasonló cipőben járó ember sorsa tette rám. Különösen az a pár cigány fiatal, akikkel ott találkoztam. A koraszülött osztályon, de a szülészeten se könnyű senkinek sem, de néha úgy tűnik, hogy nekik az átlagosnál is nehezebb a soruk. Csak mert cigányok, és ez így kurvára nincs jól.
Az elmúlt években a kettős állampolgárság miatt nagyon sokat kurvaanyáztam itt a blogon, de az az igazság, hogy az általam többször is kárhoztatott másodrendű állampolgárság már itt van köztünk, nap, mint nap szembesülhetünk vele, ha nem fordítjuk el a fejünket. Ők a cigányok.
Az az igazság, hogy ebben kicsit bűnösnek érzem magamat is. Sokkal kényelmesebb átnézni egy ilyen probléma felett, mint komolyan végiggondolni és adott esetben, ha mással nem a saját eszközeiddel tenni ellene. Felmentést nem ad, de talán magyarázat, ha azt is hozzátesszük, hogy mindenkinek megvan a maga baja, én általában úgy érzem, hogyha megharcolom a saját csatáimat, akkor utána már foglalkozhatom azzal, ami a boldogságomhoz kell. Ha erre az utóbbira marad elég időm, akkor elégedett lehetek az életemmel. Mostanság én elégedett vagyok az életemmel.
Amivel viszont a kórházban találkoztam az az volt, hogy ami nekünk, mint fiatal párnak automatice járt, az udvarias bánásmód, a tájékoztatás, az odafigyelés, azért másnak sokat kell küzdenie és még úgy sem biztos, hogy megkapja. Szinte minden nap eltöltünk egy jó negyed órát a koraszülött intenzív ajtaja előtt egy cigány párral, olyasmi korúak, mint mi, a problémájuk ugyanaz, mint nekünk. Rendesek, látszik rajtuk, hogy nem sok pénzük van, de ellentmondanak minden sztereotípiának. Más stílusban, mint amit én hordanék, de jól öltözöttek, rendezettek, teljesen szimpatikusak. Nem hinném, hogy bármi más esetben életünkben egy szót is váltottunk volna, nagyon mások vagyunk, lehetünk, de mindenkivel úgyse lehet jóba lenni, ahhoz sokan vagyunk, még ha fogy is a magyar.
Szóval sokszor szóba kerültek mostanában, amikor Zsófival beszélgettünk. Nekik sokkal több baszódással jár megszerezni egy munkahelyet, csak mert cigányok. Jómagam is nem egyszer hallottam munkahelyi beszélgetések közben, vagy mikor tárgyalni voltam olyan félszavakat, mondatokat, hogy teljesen egyértelmű, hogy az etnikai hovatartozásuk miatt szóba se jöhetnének. Sőt, azt mondanám, hogy az elmúlt 6-7 évben nem találkoztam olyan céges emberkével, akiről ne lehetett volna ezt konkrétan tudni. Mármint, hogy utálja a cigányokat.
Ezekután mi marad szerencsétleneknek?
Nem vagyok naív, nem azt mondom, hogy a cigányok lecsúszása, perifériára sodródása csak a társadalom bűne. Vastagon benne vannak ők maguk is. A helyzetük, a szocializációs folyamatok. De az, hogy ez nem etnikai sajátosság teljesen egyértelmű abból, ahogy a hasonló társadalmi és gazdasági helyzetű nem cigányok viselkednek. Igen, azokra gondolok, akiket megvetően úgy szoktak hívni, hogy cigányabb a cigánynál is. Újra csak visszautalnék a kórházi élményeimre, van itt egy ilyen pár: hoznak mindent, amit nagy társadalmi egyetértésben ráruházunk a cigányokra. Pedig nem azok. És itt van ez a pár, akikről eddig írtam, meg egy másik, a lánnyal Zsófi egy kórteremben feküdt, amíg én Zsófira várva izgultam végighallgattam, ahogy a srác fel-alá rohangál a folyosón, fülére nőtt mobiltelefonnal és mindenkinek szétkürtöli, hogy: apa lettem. :) Ők is nagyon aranyosak voltak, nekik jó melójuk is van, nekik sikerült a szinte lehetetlen.
Tehát nem, nem etnikai sajátosság, hogy aki cigány az kommunában szeret élni, munka helyett bűnözni szeret és – lehetőleg vérfertőző – kapcsolatokból 20 gyereket csinál, akik ugyanezt folytatják tovább.
A folyamat persze nehezen megállítható, és nem is egy generációs megoldást kíván. Szerintem a legjobb megoldás az lenne, ha elfogadnánk őket. Megadnánk ugyanazt az esélyt, mint a többieknek. Ha nem kezelnénk másodrendű állampolgárként őket. Egyértelmű, hogy harcaikat nem vívhatjuk meg helyettük, akkor gyereknek tartanánk őket és a gyerek azért gyerek, mert őt se vesszük emberszámba teljesen.
De ez nem óhajtás kéne hogy legyen, hanem elvárás. A minimum. Orvostól, hivatalnoktól, cégvezetőtől, beosztottól egyaránt.
Réka Lörinczy ajánlja ezt a bejegyzést.
Írj hozzászólást!