Alkalomadtán

Tóth Krisztina: Vonalkód

Vagyon nekem egy nagy hiányosságom, olvasó emberként, hogy nehezen veszem rá magam a kortárs magyar irodalom olvasására. Igazából meg nem tudnám mondani, hogy miért, megmaradtam Esterházynál, néha Vámos, de ők meg már olyan régóta vannak a pályán, hogy bár kortársak mégis inkább olyan nagy öregek státuszban vannak nálam.

Szóval nagy marhaság, de valahogy annyi rossz élményem volt, hogy kerülöm a kortárs magyar írókat. Ellentétben szülőatyámmal, aki éppen a múlt hétvégén mondta, hogy olvasott egy nagyon jó könyvet, Vonalkód a címe és a Tóth Kriszta írta, akit ő nagyon szeret. Majd alkalomadtán olvassam el, mondta, ahogy ő már csak szokta, én meg belül rándultam egyet, jaj ne egy kortárs. De, gyakorló fiúként mondtam, jó így lesz. Alkalomadtán. No, erre jött a nemezis, kedden kifogytam a türelmemből munka közben és ilyenkor hangoskönyvek után nyúlok, sajna mindent végighallgattam már és a Pendragon legenda is megvolt már kétszer az elmúlt két hónapban és bár azt bármennyiszer most másra vágytam. Szóval irány az internet, a fórum, ahonnét beszerzem a hallgatnivalót. Első oldal, első link: Tóth Krisztina. Vonalkód. Na jó, mondom, alkalomadtán.

„Mindeközben szégyelltem is magam, amiért még most, felnőtt fejjel is hiányzik belőlem a megbocsátásra való képesség, amiért évtizedes fájdalmak emlékével, elhangzott mondatok sajgásával a mellkasomban járok-kelek, és képtelen vagyok felejteni, átértékelni, de még csak megérteni is mindazt, ami valaha megsebzett. Húzni kell egy vonalat, mondogatta mindig anyám, húzni kell egy vonalat és kész. Onnantól el van felejtve minden. Jó. De vajon miféle vonalat.” – Vonalkód

A hangoskönyv jó volt, a felolvasó értelmesen, jól végiggondoltan adta vissza a könyvet, azt hiszem az előadás is sokat dobott az élvezeten. Mert élveztem a könyvet, egyáltalán nem bántam meg, hogy hallgattam Apura.

Apu azt mondta ez a mai fiatalokról szól. Szerintem nem így van. Ez a mai fiatalok gyerekkoráról szól inkább, meg egy kicsit arról, hogy miként hat ez a gyerekkor a mai életükre. (Nagyon.) A könyv alapján azt gondoltam az íróról, hogy alig pár évvel lehet idősebb nálam, aztán kiderül, hogy az a pár év igazából 13. Ami gyerekkor kérdésben szerintem sok. Vagy úgy tűnik, hogy mégse annyira.

Olvastam az írónő honlapján, mert a kritika írás előtt az ember azért utánanéz dolgoknak, hogy mennyi elismerésben részesült, mint író. Én, mint azt írtam már, nem vagyok igazán kompetens Tóth Kriszta munkáiban, ezt olvastam és annyi, de ha a többi is ilyen, akkor nem tudom miért a sok elismerés. Lehet, hogy azok mások. Jobbak. Mármint könyvileg, ahogyan írva vagynak, a stílusuk. Mert ez a könyv, mint könyv – szerintem – szar. Jó ötletek, érezhetően önéletrajzi ihletéssel, rosszul átadva. Amitől mégis működik az az, hogy én ezeket átéltem, illetve láttam, hogy tudom miről ír, és ez bennem is felhozott olyan dolgokat, amikre jó vagy rossz visszagondolni. Olyanokat, amik ma már szinte elfeledve szunnyadtak odabenn, és akkor jött ez a könyv és ráfújt a porosodó emlékkupacra és eszembe jutott, hogy milyen volt az alagsorban átmenni egyik panelból a másikba, meg felmenni a tizedikre és nézni a liftház melletti tetőkijárást. Félni a magastól, felordibálni a negyedikre, hogy dobjanak le kulcsot, pénzt, vagy bármit, amire épp szükségem volt a játszótéren. Eszembe jutott, ahogy néha felnézett az ember az ablakra és látta, hogy kigyulladt a lámpa és akkor már ideje felmenni. Eszembe jutott, hogy bár négy emelet magasság választott el tőle, tudtam amikor apu beparkolt a kocsijával, mert az ő trabantjának más hangja volt, hogy megálltam a játékban, vagy lejjebb eresztettem a könyvet egy pillanatra, míg csapódott a kocsi ajtó és apu kétszer, ugatásszerűen felköhögött, megerősítve, hogy nem tévedtem, ő az.

Eszembe jutottak emberek és pillanatok. Például amikor Kádár lemondott és a híradóban néztük, és apuék olyanokról beszéltek, amit nem értettem, énbennem meg csak sajnálat volt, mert egy megtört öreg bácsit láttam. Később megértettem, hogy miért nem az empátia volt a reakció a szüleim részéről, persze.

Szóval emiatt tetszett a könyv. De ez a gyengéje is, az én lányomnak ez a könyv semmit nem fog mondani. Semmit. Míg, mondjuk, a Pendragon legendát ő is értékelni tudja majd. És ez a különbség a jó irodalom, meg a könyv között.