Irving Stone – A görög kincs

Újabb hangoskönyvön vagyok túl, pontosabban még a múlt héten fejeztem be, csak nagyon sok meló volt és nem igazán maradt időm megírni azt a pár gondolatot, ami eszembe jutott erről a könyvről.

Henry Schliemann a főszereplője ennek a könyvnek, de annyira a felesége bőrébe bújva, hogy inkább tűnik elbeszélésnek, visszaemlékezésnek. Henry Schliemannról az első emlékem az, hogy az általánosban Anyu, aki a történelem tanárom is volt, egy nagyon kalandos életrajzot mesél róla. No ez a könyv kicsit kiábrándítólag hatott, mert feltárta Henry Schliemann sötét oldalát is, minden nagyszerűsége mellett.

Szögezzük le előre, hogy én nem olvastam, hanem hallgattam ezt a könyvet, a szokásos Vakok és Gyengén látók Szövetségének felolvasós kiadványát szereztem be az internet sötét bugyraiból. Csak, hogy a hangoskönyv verzió negatívumait letudjam: önkéntes munka, meg minden, de azért a kiejtés, a hangsúlyozás nem lenne baj, ha menne. Amúgy lehetett volna rosszabb is, a könyvet egy női hang olvasta fel, nem aludt el közben, nem tévesztett sokat, egész élvezhető volt.

Mégis egy kerek hónapomba telt míg végighallgattam. Okés, ez az augusztus volt, de nem is voltam hosszan szabadságon közben, csak valahogy egy olyan könyv volt, amit könnyű letenni és nehéz újra felvenni.

Henry Schliemann-nak lenni nem lehetett könnyű, ez derül ki a regényből. Jómódú volt, és a pénzét a hobbijára költötte, a történelemre. Gyakorlatilag egy megszállott volt, és a „csakazértismegmutatomnektek” hozzáállása volt az ereje. Meg a gyengéje is. Egy cikket idéznek a könyv fele táján, ami azzal vádolja Schliemannt, hogy rengeteget pusztít a feltárásai közben. És hallgatva a könyvet ez bizony igaz lehetett. Henry Schliemann örök érdeme, amit Trójánál és Mükénénéll elért, de soha nem tudhatjuk meg, hogy mi is esett ennek a teljesen amatőrnek az áldozatául közben.

A másik, az igazán sötét oldala, a leletek elzabrálása volt. Írhatnék lopást is. Úgy érezte, hogy ő kincskereső, amit talált az az övé. A régészek örök problémája ez. Henry Schliemann elbukott benne, ellopta a leleteit, elígérte Görögországnak őket, aztán mégis inkább a Németeknek adta, ahol a világháború bombázásai és az orosz katonák kezén szőrén-szálán el is tűntek. A legszebb, hogy bár ellopta a tárgyakat, meg volt bántva mikor beperelték, sőt amikor az új ásatásain folyamatosan figyelték és gyanakodtak rá.

Az az igazság, hogy nem lett szimpatikus, hiába győzött, hiába neki volt igaza.