Családregény

A tornácon ülök, kényelmes nád pihenőszék, a nyitott ajtón csendes zene, a barátaim nevetése és a konyhából a készülő paprikás krumpli illata szűrődik ki. Az idő hűvös, a felhők gyorsan és haragosan szelik át a bilikék égboltot, néha nehéz hideg esőt hoznak, minden szürke lesz. Aztán hirtelen ezüstösen felragyog a felhő széle,  a napsugár, mint egy sárga dárda bevilágítja a kertet. Ilyenkor a kopott vörös zsaluk fénycsíkokat festenek a kőszoba falára, a laptop kijelzője szinte olvashatatlanná válik, mindenki felélénkül.

Szóval a tornácon ülök, azon töprengek, hogy közel ugyanott és ugyanolyan pózban, mint a dédapám, aki építtette ezt a házat. A fölém boruló szőlőt is ő ültette. Azt hallottam, hogy szeretett itt ülni, igaza volt, a világ legjobb helye.

Aztán azon töprengek, hogy jövőre is leülök majd ide, az ölembe veszem a gyerekemet, picike lesz, fél éves és majd azt figyelem, hogy miként csodálkozik rá a fény játékára, a szőlő leveleinek táncára. Aztán lesz majd olyan, hogy ő ül itt ezen a tornácon, az árkádok alatt és hallgatja, hogy a többiek milyen boldogok nála. Remélem neki is lesz majd egy öt perce arra, hogy leüljön és a házra gondoljon, a családjára, az ükapjára, aki ezt az egészet elindította. Aztán, majd, mint az apja mindjárt, felkel a székből, leül a barátaihoz és csak simán jól érzi magát, ott, azon a helyen, ahol a világon ezt a legjobban meg tudja tenni.