Vége a mesének itt keleten…

Hobo Blues Band

Most értem haza a Hobo Blues Band búcsúkoncertjéről, illetve az első búcsúkoncertről, hisz kettő van a nagy érdeklődés miatt (Póka a koncertről levonulóban gyorsan viccelt is egyet ezzel: „Gyertek holnap is! Minden este itt játszunk.”).

Kezdjük azzal, hogy nagyon jól éreztem magamat. Nekem Hobo nagyon meghatározó zenekar és zenész, életem első koncertje amin voltam Hobo volt. Anyuék vittek el, nem tudtak kire hagyni, őket érdekelte, hát elvittek. Kicsi voltam, kisiskolás még, hallottam már elötte is mindenféle jó zenéket, igazából a szüleimnek köszönhetően csak azt hallottam, de az a rock’n’roll ami akkor ledübörgött a színpadról meghatározott egy életre.

Nem értettem, kicsi voltam hozzá, csak borzasztóan tetszett. Nem is elsősorban a zene, hanem Hobo. Akkor és azután azon a rengeteg koncertjén, amin voltam megtanított arra, hogy a rock és a blues intellektuális zene. Pont azért, mert Hobon nőttem fel néztem le mindig – régebben nagyon, ma már kevésbé – a tapló metal és rock zenekarokat. Mást meg nem is éri meg hallgatni, az igazából nem zene.

Akkor hagytam abba a Hobo koncertekre járást mikor először láttam, hogy megtapsoltatja a közönséget. Akkor egy világ dőlt össze bennem, előtte halálba cikizte ezt a színpadon, majd egyszercsak beáll a sorba? Meg az is kiábrándító volt, hogy az új zenészekkel nem érették egymást. Hobonak irányítania kellett őket, most álljunk le, verset fogok mondani, na most csürjétek alá, satöbbi… Ez a Pókáékkal rutinból ment, összeszokottak voltak, egy hullámhosszon… Szóval egy ilyen koncert után eldöntöttem, hogy én nem akarok Hobot hallgatni élőben mert túl szép emlékeim vannak róluk… ehhez.

Amikor láttam ezt a búcsúkoncertet mégis egyértelmű volt, hogy nem kéne kihagyni. A régi emberekkel játszik újra – bár Jánoskát hiányoltam a harcsabajszával – az első 15 év számait. Na ez pont az, amin felnőttem, amit hiányoltam, ezt utoljára, mégegyszer… kötelező.

Azt kaptam amit vártam. Hobo nem pátoszos ember, nem esett a Kispálék hibájába, hogy mindenképp el akart búcsúzni. Ez egy Hobo koncert volt, igaz majd három órás, de egy szimpla koncert. Sajnos a zenekar nem volt a topon, néha nem tudtak együtt dolgozni… nem, általában nem tudtak együtt dolgozni, volt amikor a számok végéig nem találtak egymásra, volt amikor a szám második fele jó lett. Két darabot sikerült csak elejétől a végéig eljátszani, emlékeim szerint zökkenők nélkül. Pocsék volt a hangosítás is, az ének túl sok volt, a dob alig hallatszott, Tátrai túl sok volt. (Nem kell mindig szólózni.)

És még ide, a lehúzós blokkba tartozik az is, hogy sajnos a kivetítők kamerásai láthatóan nem ismerték Hoboékat. Mindig lemaradtak a lényegről, nagyon sokszor csúnya bakikat csináltak, nem vették észre, hogy a zenészek elmozogtak a képből és az üres színpadot mutatta a kép. A kedvencem az volt, mikor az unplugged résznél Hobo felállt a székéről és ezt a kameraman nem vette észre, vagy fél percig Hobo hasát mutatta a kivetítő. :)

Mégis, azért voltak pillanatok. Olyanok, amikor hirtelen helyére zökkent minden, a zene újra rock vagy blues lett, Hobo és Bill hozták a régi párost és hirtelen megint fiatal kiskamasznak éreztem magam, akit lenyűgöznek. És nagyon sok ilyen pillanat volt. És elnéztem a közönségtapsoltatást, az elnehezült veteránokat, hogy Bill láthatóan csak még hülyébb lett, és hogy Hobonak most, kivételesen nem kellett volna aktualizálnia a régi dalszövegei egy egy sorát. Mert hangulata volt az egésznek, pont egy jó búcsúkoncert hangulat: vidám és szomorú egyszerre.

Kiderült, hogy Hobo számai nem csak a kommunizmus idején állták meg a helyüket, hanem a legtöbb ma is. És nagyon boldog voltam, hogy az utolsó pillanatig azt közvetítette:

van intellektuális könnyűzene is.

Legalábbis ma estig volt.

További cikkek a témában:

• Quart- A fahang is elkorhad

Related External Links

• Kistehén és K2 koncert a Millenárison – Rss hírek