emelem

Azt tudtam, ugye, hogy az embereknek, leszámítva párat igazából csak valami lilás dolog van a fejükben, hogy én mit dolgozok. Evégett kaptam már hideget-meleget családi ebédlőasztalnál („az nem munka”), voltak kínos félreértések („dehát anyukád mondta, hogy…”) most is valami hasonló jött össze.

Be lettem szervezve valami új piramisjátékozás csapatépítésébe, merthogy ezek webáruházon keresztül tolják, akkor az olyan, amit a Kacsa csinál.

Nekem büdös volt az egész, szaglott a lehúzós-átverős izétől. Nem tudták elmondani előre miről van szó, munka megbeszélést csak személyesen, satöbbi. Elvillamosoztam Buda átellenes végébe, rohantam, mint az őrült, megfogadtam, hogy bármi gyanús van én lelépek. Irodaház, vigyorgó portás, liftből kiszállok és egy nagy üveg falu terem, italok, sok ember, sok öltöny, kivetítő. Gyors sandítás, 3 ajtó, lépek vissza a liftbe, hívom Zsófit, nem veszi fel. Istenek se veszi fel, pedig tudni szeretném, hogy mennyire lenne családilag kínos innét ebben a pillanatban meglépni. Akkor hívom az összekötőt. Rákérdek kereken, hogy ez ilyen fejtágítós, elmondoma  tutit dolog lesz-e. Nem, nem, dehogy, mindjárt jön a lánya meg a férje, majd ők elvezetnek. Három ajtó volt, beleléptem a csapdába.

Két óra tömény lófaszt hallgattam végig. Kétszer sikerült beszólnom az előadónak, majd sikerült elérnem a végére, hogy önmaguktól ígérték meg, hogy nem keresnek többé. Az unokaöcsém azt mondta a múltkor, hogy cinikus vagyok, na ma igyekeztem is az lenni.

Én weblapokat programozok. Csinálok grafikus felületeket programokhoz, néha plakátot, autó matricát, ilyesmit. Nem adok el semmit. Csak önmagamat. Ezért van, hogy a cégem neve Creative Slave. Kreatív rabszolgát jelent. Nem házaló ügynököt.

Nem építek tornyot, nem tanítok másokat, nem segítek a világ nyomorultjain. Egyiket se akartam soha. Ahogy Dunát szabályozni, autót bütykölni, eladni bármit.

Szar, értéktelen, önmagáért való munkát végzek, boldogan. Nem akarok mást. Köszönöm…