a gondolatok nagyszerűségéről

(és a lét elviselhetetlen könnyűségéről)

„Különös tekintet ült ki a vén szemekbe, valamiféle óvatosság, mintha egy mély kútra fedő került volna. – Hrum, nohát – felelt a hang -, Ent vagyok, vagyis hát úgy szoktak hívni. Igen, Entnek. Az Entnek – mondhatnám a ti nyelveteken. Más nyelven Fangorn a nevem, megint mások Szilszakállnak hívnak. A Szilszakáll az jó lesz.

– Az Ent? – kérdezte trufa. – Az mit jelent? És te hogy hívod magad? Mi az igazi neved?

– Hohó! – felelt Szilszakáll. – Hohó! Még mit nem? Ne olyan sietve, most én kérdezek. […]

Mert én aztán nem mondom meg nektek az igazi nevemet. Nem én, egyenlőre a világért sem. – Különös, félig ravaszkás, félig nevetős tekintet csillant meg zölden a szemében. – Egyrészt mert nagyon soká tartana; az én nevem, ahogy telik az idő egyre nyúlik, s én már régen élek, nagyon régen, így az én nevem olyan mint az idők sora.

[…]

– Fáraszt? Én nem vagyok fáradt. Én sose fáradok el. Én nem ülök le. Én … hmm … nem vagyok éppen hajlékony. De oda… oda… igazán besüt a nap. Hagyjuk hát itt ezt a… hogyis hívjátok ti?

– Dombot? – Próbálkozott Pippin. – Párkányt, lépcsőfokot? – próbálkozott Trufa.

Szilszakáll elgondolkozva ismételgette a szavakat: – Dombot. Igen, ez az. De elég elsietett szó olyasmire, ami azóta áll itt, hogy a világnak ez a része alakot öltött. Mindegy. Hagyjuk itt és menjünk.